– Én tettekkel bizonyítottam, hogy szeretem az olaszokat – válaszolta Nicolas Sarkozy francia elnök még az októberi csúcstalálkozó első napjának zárásakor, úgy éjféltájt. A fáradtságnak a nyoma sem látszott rajta, pedig vagy tíz órán át tárgyalt az uniós állam és kormányfőkkel. És amikor egy magát hangsúlyozottan olaszként bemutató újságíró föltett neki egy kérdést a klímapolitika római megítéléséről, ezzel a kétségtelenül frappáns riposzttal reagált, bár a hírlapírói érdeklődéshez ennek semmi köze sem volt. A pár száz tudósító felvidult e késői órán. Persze a kérdésre érdemi válasz nem hangzott el.

Sarkozy az ujja köré csavarta a sajtót. Pontosan tudta, mit gondolnak a tudósítók a hat hónapi uniós elnökségéről, és hogy mit akarnak hallani tőle. Az utolsó, decemberi csúcs utáni sajtóértekezleten is nevetve mondta: a francia fél év is bizonyította, hogy az EU-nak erős irányításra van szüksége. Hát persze, hányan és hányszor leírták ebben a száznyolcvan napban, hogy Sarkozy szívesen maradna az EU élén, hogy szeretne tovább sütkérezni a reflektorfényben a cseh elnökség alatt is, és hogy az eurózóna főnöke szeretne lenni.

Az Európai Parlament decemberi ülésszakán, búcsúbeszédében – megint csak hamiskás mosollyal a szája szegletében – újra elismerte: élvezte ezt a munkát, amely csak növelte európai elkötelezettségét. Miközben minden jót kívánt a cseheknek, arról is hosszasan értekezett, milyen jól együttműködött Francois Fillon miniszterelnökkel. Nem lehetett nem a csehekre gondolni, hiszen a jórészt persze ceremoniális feladatokra kitalált államfői posztot betöltő Václav Klaus elnök rendszeresen küldi a tagországoknak euroszkeptikus üzeneteit. Mirek Topolanek miniszterelnök pedig ingatag kormány élén áll. - Nem lett volna jobb hagyni a franciákat még legalább hat hónapig pörögni? – engedte sejteni Sarkozy.

Ez persze nem lehetséges, de a cseheknek nagyon igyekezniük kell. A francia elnökség alapjában igen sikeresen zárult, még akkor is, ha Dominique Moisi, a francia IFRI kutatóintézet tanácsadója, nem sietne az elhamarkodott értékítélettel. Ám az augusztusi orosz–grúz háború és a szeptemberben Európára is rátört pénzügyi válság kezelésével nemzetközi tényezővé emelte Sarkozy az Európai Uniót. És ehhez jön még néhány fontos lépés: a franciáknak kedves Mediterrán Unió fejlesztése, a bevándorlási paktum jóváhagyása – letelepedhet, akire az uniónak szüksége van –, a klímacsomag tető alá hozása, a közös agrárpolitika állapotfelmérése, azaz elmozdítása a közvetlen kifizetésektől a valóságos piaci kereslet kielégítésének irányába. De ide tartozik a védelmi politikai erőltetése és az ír népszavazás okozta alkotmányos válság megoldása is.

A francia uniós elnökségnek két súlyos válsággal is meg kellett küzdenie. Egymást érték a rendkívüli csúcstalálkozók. Az orosz–grúz konfliktus során az európai eltökéltség nem tartott sokáig, és hamar kiderült, továbbra sincs egységes külpolitika. És ez a megosztottság nehezíti a védelmi politika igazi kiteljesedését, bár az európai hadiflotta megjelenése a szomáliai partoknál a kalózok elleni csatában alighanem mérföldkőnek számít majd.

A pénzügyi válság kezelésében nemzetállami érdekek és gazdaságfilozófiák csaptak össze. A kezdeti kapkodás, széthúzás és az unió egységét fenyegető nemzeti intézkedések helyébe azért mégiscsak a koordináció lépett, és kialakult egy gazdaságélénkítő program. Ez Sarkozynek is köszönhető, aki e folyamat során leértékelte a francia–német viszonyt, és felértékelte a francia–brit kapcsolatot. Angela Merkel német kancellárnak eleve nem tetszett az állandó fontoskodás, nem értett egyet a Mediterrán Unió francia központú üzemeltetésével, és kitért a gazdaság mesterséges ösztönzése elől, mondván, ezzel éppen a következő válság magvait ültetik el az európaiak.

Ám korai volna temetni az unió alapját képező német–francia tengelyt, és azt föltételezni, hogy az európai ügyeket még mindig némi gyanakodással szemlélő britek a franciák oldalán visznek majd új elemeket a huszonhetek együttműködésébe. Az Európai Parlamentben ez a dilemma fel sem merült, minden frakció méltatta Sarkozy dinamizmusát. Éles bírálatot csak a ’68as diákvezér, a zöldpárti Daniel Cohn-Bendit fogalmazott meg: a francia elnököt szélkakashoz hasonlította. Mások is megengedtek viszszafogott kritikát a „mindent elérni bármi áron” francia stratégiát vagy a klímaprogramba beépített súlyos engedményeket illetően. Ám brüsszeli diplomáciai körökben úgy látták: Sarkozy és csapata fantasztikus háttérmunkával éppen elejét vette a konfliktusoknak. Addig ment el, ameddig a többség ezt engedte, a megállapodásokat viszont történelmi jelzőkkel illette, és ezáltal saját személyét is felértékelte.

Nicolas Sarkozy