Váratlanul tűnt el, sokáig mégsem aggódott senki: a nagy szoknyavadász hírében álló Adi Talmorról azt hitték, csak egy új hódítás kedvéért szabadságolta magát egy kis időre. Ezért is hatott sokként, amikor kiderült, hogy a hadsereg rádiójának közismert szerkesztője és kommentátora nem egy nő, hanem egy személyes tragédia miatt hallgatott el: Svájcba utazott, ahol eutanáziának vetette alá magát a lassú kínszenvedés helyett, amelyet a rák jelentett volna számára.

Az 58 éves Talmor eutanáziáját szerte Izraelben mély felhördülés kísérte. Egyrészt nyilván azért, mert a néma távozás minimum megdöbbentő egy olyan közéleti személyiségtől, aki több mint egy évtizeden át élt a reflektorfényben – ő volt a hadsereg rádiójának, a Galei Zahalnak az egyik meghatározó hangja. Másrészt azért is, mert Izraelben szigorú világi és vallási törvények is tiltják az eutanáziát, azt, hogy valaki segédkezet kérve vessen véget életének. Hátrahagyott levélsorozata tanúsága szerint Talmor számára éppen ez utóbbi volt a fő mozgatórugója annak, hogy Svájcba ment meghalni, miután jobb tüdejét rák támadta meg. Az orvosi diagnózis szerint alig egy év maradt volna még az életéből a halálos daganat miatt.

Ahogy sokan másokat is, Talmort Svájcban egy Dignitas nevű szervezet segíti a halálhoz az arra vállalkozókat. Ennek vezetője, Ludwig Minelli az izraeli sajtónak csak annyit árult el, hogy Talmor nem hazudtolta meg szokásait: halála előtt két cigarettát és egy sört kért az őt kiszolgáló orvosoktól. Hamvait Zürich mellett szórták szét anélkül, hogy akár családja, akár munkaadója, a katonai rádió tudott volna róla. „Ennek a nem túl rövid életnek minden egyes percét élveztem. Köszönöm mindenkinek, aki elárasztott a szeretetével. Sok ilyen ember volt... Köszönöm” – írta búcsúlevelében Talmor.

Svájcban egyébként nem olcsó meghalni: magáért a beavatkozásért a Dignitas négyezer eurót kér, de hétezerért vállalja azokat a feladatokat is, amelyek hagyományos esetben a családra hárulnának, mint amilyen a temetési költségek kiegyenlítése.

Az eutanázia kissé hasonló ahhoz, ahogy az USA néhány szövetségi államában – például Georgiában és Texasban – végrehajtják a kivégzéseket: a páciens először hányáscsillapítót kap, amely után mintegy fél órával pentobarbiturátot kell egy pohár vízben feloldva bevennie: ez utóbbi még fél óra eltelte után kómához, majd a légzés megbénításával halálhoz vezet. A folyamat voltaképpen felügyelt öngyilkosság, amelybe a Dignitas jelenlevő munkatársai tevőlegesen nem avatkozhatnak be; a páciens saját kezűleg viszi be szervezetébe a mérget.

A Dignitas statisztikája szerint külföldről évente több mint 1000 kliens érkezik Svájcba segédkezet kérni a kegyes halálhoz. A jelentkezők többsége csak biztosítékot szeretne, a méltóságteljes halálhoz, hogy betegsége esetleg krónikusra fordul; valószínűleg ezért, hogy az eutanáziára zöld jelzést szerzett kliensek 70 százaléka soha nem tér vissza a Dignitashoz. Megejtő adat viszont, hogy a magukat eutanáziának alávető emberek 21 százalékát nem valamiféle halálos kór emészti, hanem egyszerűen csak „belefáradtak az életbe”.

Talmor halála után az izraeli sajtóban mindenesetre egymást érték a pro és kontra kommentárok a „svájci öngyilkosságról”. Ami a téma avatottabb szakértőit illeti, figyelemreméltó, hogy a törvényi tiltás ellenére Izraelben az orvostársadalom aránylag elnéző az eutanáziával szemben. Legalábbis erre enged következtetni az a nyilatkozat, amelyet Avinoam Riklesz, az orvosi kamara etikai bizottságának elnöke tett Talmor halála kapcsán egy televíziós vitában. A professzor szerint bár a „svájci módszer” Izraelben jelenleg nem alkalmazható, jobb „békével meghalni, semmint kínzó fájdalmak között”. Sőt. Riklesz bevallása szerint saját páciensei közül már többen mentek meghalni Svájcba – „és én megértem a döntésüket”.