Az új pápát eléri a katonai diktatúra árnyéka?
A szerdán katolikus egyházfőnek megválasztott Jorge Mario Bergoglio bíboros – mint az argentinok többsége – nem szállt szembe nyíltan az 1976–1983 közötti katonai juntával, amely becslések szerint több mint harmincezer embert gyilkolt meg, tüntetett el (őket spanyolul „desaperecido” néven említik), és elrabolta az anyák börtönben született gyermekeit.
Bergoglio hivatalos életrajzírója, Sergio Rubio – mint az AP jelentette – még a pápaválasztást megelőzően úgy vélekedett, hogy az argentin római katolikus egyházról általában elmondható, hogy elkövették ezt a hibát az úgynevezett „piszkos háború" idején. Ám nem lenne korrekt Bergoglióra is ráragasztani a kollektív bűnösség bélyegét. Az argentin emberi jogi szervezetek szerint sem lenne helyes együtt említeni Bergogliót azon egyházi vezetőkkel, akik szorosan elkötelezték magukat a diktatúra mellett.
Nem érdektelen felidézni, hogy a katonai diktatúra egy politikailag rendkívül instabil időszak helyébe lépett. Juan Domingo Perón – aki felesége, az 1953-ban elhunyt Evita miatt lett világhírű – hosszas száműzetés után 1973-ban tért vissza Argentínába, de elnökké választása után egy évvel elhunyt, s az államfői tisztet újabb felesége, Isabelita örökölte meg. Ám ekkor már jelentős erővé nőtte ki magát a városi gerillamozgalom, a Montonero: szinte mindennaposakká váltak az erőszakos összecsapások a biztonsági erőkkel. Ekkor döntött úgy – nem utolsósorban a baloldali Salvador Allende elleni chilei puccs (1973) hatására – a katonai vezetés, hogy át kell vennie a hatalmat.
„Talán Bergogliónak nem volt akkora bátorsága, mint néhány papnak, ám sohasem működött együtt a diktatúrával" – nyilatkozta az 1980. évi Nobel-békedíjas Adolfo Pérez Esquivel csütörtökön, már a pápaválasztást követően a Buenos Aires-i Radio de la Rednek.
Vannak azonban olyan emberi jogi aktivisták is, akik az utóbbi években nyíltan kifogásolták, hogy Bergoglio, mint az argentin püspöki kar elnöke túl „visszahúzódó" a diktatúra vezetőinek és támogatóinak pereivel kapcsolatban. Szerintük kizárólag az egyház imázsát igyekezett védeni, ahelyett, hogy bizonyítékokkal és tanúvallomásokkal járult volna hozzá, hogy eredményesen zárulhassanak az emberi jogok megsértése ügyében és a gyilkosságok miatt megindított perek. Így vélekedik például az ugyancsak az AP által megszólaltatott Estela de la Cuadra, akinek az anyja az eltűnt családtagok felkutatására szerveződött Plaza de Mayo-i nagymamák egyik alapítója. Szerinte az egyházi vezetés – köztük Bergoglio – „rendszeresen elutasítja a támogatást a perekkel és a felelősségre vonással kapcsolatban. Bergoglio két ízben is élt az argentin jogrendszer által biztosított lehetőséggel, így nem jelent meg nyilvános pertárgyalásokon a diktatúra haditengerészetéhez tartozó főiskolán berendezett börtönben. Amikor 2010-ben végül tanúskodott, a válaszai akkor is kitérőek voltak – állítja Myriam Bregman emberi jogi ügyvéd. Más kérdés, hogy az egyházi körök tudtak ezekről a súlyos visszaélésekről, és állításaiban ezt Bergoglio sem tagadta.
Sergio Rubin – aki a Cristina Fernández de Kirchner kormányzatát bíráló Clarin újságnak rendszeresen ír egyházi kérdésekről – azt állítja, hogy Bergoglio először 2010-ben, „A jezsuita" című önéletrajzi könyvben tett említést arról, hogy valójában maga is kockázatot vállalt az úgynevezett „felforgató elemek" védelmében a diktatúra időszakában. Bergoglio például egy ízben átadta az argentin személyi igazolványát egy hozzá hasonlító keresett személynek, aki így tudott Brazíliába szökni. Voltak néhányan, akiket pedig egyházi létesítményekben rejtegettek.
A világsajtóban leginkább azzal vádolják Bergogliót, hogy az argentin jezsuita rend fiatal vezetőjeként nem segített két olyan jezsuita szerzetesnek, akik vállalták a küldetést, hogy szegénynegyedekben szolgáljanak. A két szerzetest, Orlando Yoriót és Francisco Jalicsot a katonák elrabolták, és az említett haditengerészeti iskola titkos börtönében megkínozták. Bergoglio utóbb azt állította, hogy még időben figyelmeztette a két szerzetest, hogy hagyjanak fel az ottani tevékenységükkel, mert az veszélyes, de nem hallgattak rá – idézi most fel Rubin. Végül mindketten túlélték a kínzásokat, ám Yorio utóbb azzal vádaskodott, hogy letartóztatásuk Bergoglio vétke volt, mert nem volt hajlandó nyilvánosan kiállni értük a szegények körében végzett munkájukkor. A két szerzetest bekötött szemekkel, de élve dobták ki egy helikopterből. Ők voltak a ritka kivételek, akik túlélték a diktatúra börtönét. Yorio már elhunyt, Jalics pedig – aki később egy németországi jezsuita kolostorban telepedett meg, s többször is hazalátogatott Magyarországra – mindig visszautasította, hogy az Argentínában történtekről nyilatkozzon – írja az AP.
Francisco Jalics, azaz Jalics Ferenc Gyálon született. Katonai pályára készült, a második világháború végét Németországban élte meg. Miután hazatért Magyarországra, belépett a jezsuita rendbe, ám két év elteltével el kellett hagynia az országot. Németországban tanult, majd a belgiumi Leuveni Katolikus Egyetemen szerzett filozófiai diplomát. A jezsuita rend Dél-Amerikába, Chilébe, majd Argentínába küldte, ahol teológiát tanult, s 1959-ben szentelték pappá. 1966-ban szerzett teológiai doktorátust. Tanított a salvadori egyetemen és a Buenos Aires-i katolikus egyetemen is. A hetvenes évek elején a felszabadítási teológia hatására két rendtársával együtt egy nyomornegyedbe költözött, hogy megossza életét a szegényekkel. Innen már ismert a történet, 1976 májusában katonák elhurcolták, öt hónapon át tartották fogva. Utólag kiderült, hogy az elhurcolt 6000 emberből csak ő és jezsuita társa, Yorio maradt életben.
„Sokan, akik szélsőjobboldali nézeteket vallottak, rossz szemmel nézték a mi jelenlétünket a nyomornegyedekben" – emlékezett vissza Jalics az 1995-ben publikált Meditációs gyakorlatok című könyvében. „Úgy interpretálták a dolgot, hogy azért éltünk ott, hogy a gerillákat támogassuk, s ezért akartak feljelenti minket terroristaként. Tudtuk, honnan fúj a szél és ki volt felelős a gyanúsításokért. Úgyhogy elmentem beszélni az érintettel, és elmondtam neki, hogy az életünkkel játszik. Megígérte, hogy tudatja a katonákkal, hogy nem vagyunk terroristák. Egy tiszt későbbi nyilatkozatai és 30 dokumentum alapján, amelyekhez később tudtam hozzáférni, megbizonyosodhattunk, hogy kétségkívül ez az ember nem teljesítette az ígéretét, hanem ellenkezőleg: egy hamis feljelentést tett a katonáknál" – írta Jalics a spanyol El Paísban ismertetett könyvrészletben, amelyben egyébként nem nevezte meg feljelentőként Bergogliót.
Rubin szerint Bergoglio viszont egy alkalommal elmondta, hogy ő volt az, aki a színfalak mögött lépéseket tett a két jezsuita társa megmentéséért. Jorge Rafael Videla akkori diktátor családi papját kereste fel, s rábeszélte, hogy betegséget színleljen, s így mondott misét helyette. Ez alkalommal kért Bergoglio kegyelmet a katonai junta vezetőjétől annak lakásán. Bergoglio sajnálattal emlékezett arra, hogy mindazok, akik a két jezsuitával együtt tartózkodtak a nyomornegyed templomában, utólag sem kerültek elő.
Rubin az AP-nek adott nyilatkozatát azzal zárta, hogy az egész történet rendkívül érzékeny. Az argentin katolikus hierarchia rendkívül konzervatív volt abban az időben, együttműködtek a katonai hatósággal, akiknek vezetői magukat is hívő katolikusoknak vallották.
A mintegy ötven argentin püspökből csak néhányan voltak haladó gondolkodásúak, nem is élték túl a diktatúrát. Rubin példaként Enrique Angelelli püspököt említette, aki egy gyanús közlekedési balesetben halt meg 1976-ban, miközben két meggyilkolt pap dokumentációját vitte magával.
Bergoglio 2001-ben lett Buenos Aires érseke. Ám csak azután nevezte mártírnak Angelellit, hogy Néstor Kirchner akkori elnök 2006-ban a püspök halálának harmincadik évfordulóját gyásznappá nyilvánította. Bergoglio már az argentin püspöki kar elnöke volt, amikor 2012-ben az argentin egyház kollektív megbánást nyilvánított ki az elkövetett hibákért a katonai diktatúra időszakában.
