– Kell még két-három hónap az ese­mények értékelésére, hogy összevessük a mi információinkat a kiszabadult túszokéival. Ha elvégeztük ezt a munkát, és addigra Szíriában is normalizálódik valamelyest a helyzet, talán elmondhatjuk már majdnem a teljes igazságot. Jelenleg csak a 60-70 százaléka publikus mindannak, ami történt – mondta munkatársunknak a Terrorelhárítási Központ hétfői sajtótájékoztatója után Bodnár Zsolt, a TEK főigazgató-helyettese, miután (a múlt péntekihez képest legalábbis) részletesen beszámoltak a tavaly április 28-án a szír–török–iraki határháromszögben található Deir ez-Zór város közeléből elrabolt magyar mérnök és villanyszerelő kiszabadításáért tett lépéseikről.

Hajdu János, a TEK főigazgatója és Bodnár Zsolt ezt megelőzően sajtótájékoztatón az emberrablás körülményeiről szólva elmondta: továbbra is úgy vélik, a magyarok rosszkor voltak rossz helyen. A 17 fegyveresből ­álló banda lopni ment az olajtársaság telephelyére, ahol egy konténerben rátaláltak a két magyarra, és „jók lehetnek még valamire” alapon őket is magukkal hurcolták.

Az ezt követő 14 hónapban 12 helyen tartották őket fogva. Többször „gazdát cseréltek a túszok”, bár ők ebből vajmi keveset érzékeltek. Csak azt látták, hogy olykor kicserélődnek a fogvatartóik. Ám azt is látták, hogy az őreik – bárkinek is dolgoztak éppen – pontosan tudják, mit csinálnak; semmi rögtönzés, kapkodás, láthatóan jó kiképzést kaptak. A 14 hónap alatt néhányszor megkísérelték a szökést is, bár a „megkíséreltek” szó talán túlzás. Tervezgették, hogyan szabadíthatnák ki magukat, egyszer az ablakot is kifeszegették, de aztán a józan megfontolás mindig felülkerekedett bennük.

– Jól tették, hogy nem próbáltak komolyan szökni. Szíriában manapság a következő sarokig sem jut el az, aki nem ismeri a környéket, akit nem ismernek és akinek nincs fegyvere – fogalmazott a TEK főigazgatója.

Fogságuk egyik szakaszát egy szigeten töltötték, ahol egy háromszor kilencméteres, földbe vájt lyukban álló kétméteres, vasrácsos ketrecben tartották őket megbilincselve. Ezt a helyet csak akkor hagyhatták el, amikor a folyó áradása elöntötte a szigetet. Egy darabig a túszok a fákon, fogvatartóik pedig alattuk, csónakokban várták, hogy gazdáik döntsenek róluk. Majd újra lakásokban, börtönné alakított egykori otthonokban helyezték el a két magyart. Néhányszor bántották is őket, de módszeres kínvallatásnak nem vetették alá egyik magyart sem. Vélhetően azért, mert nem akartak megtudni tőlük semmit. Fogvatartóik is tudták, nincs mit „kiszedni” belőlük, csak a váltságdíjért tartják őket.

A túszejtők két nappal a magyarok elhurcolása után léptek először kapcsolatba a családokkal: tízmillió eurós váltságdíjat követeltek tőlük. Később megkörnyékezték a munkaadójukat is, tőlük húszmillió dollárt követeltek. (Még később már két-hárommillióval is beérték volna.) A cég azonban, amely egyébként fogságuk idején is folyamatosan folyósította elrabolt dolgozói fizetését, hogy a hozzátartozóiknak legalább anyagilag ne kelljen nélkülöz­niük, szorosan együttműködött a TEK-kel, ellenállt, így a túsztartóknak tudomásul kellett venniük, hogy csak a TEK-kel tárgyalhatnak.

A Terrorelhárítási Központ az emberrablás után azonnal kapcsolatba lépett a térségben működő „társszervekkel”, itthon és külföldön egyaránt olyan embereket és cégeket kerestek, akiknek, illetve amelyeknek baráti, családi, üzleti kapcsolatai vannak a térségben. Segítségükkel sikerült azonosítani a túszok fogva tartásának lehetséges helyeit. Aztán különböző praktikákkal (ezekről valószínűleg soha nem árulnak el konkrétumokat) elérték, hogy a túszokat éppen felügyelő csoport cserélje el őket egy olyan csoporttal, amellyel reményeik szerint hamarabb meg tudnak állapodni.

– Volt, amikor szélhámosokkal tárgyaltunk, akik a pénz reményében megpróbálták elhitetni velünk, hogy náluk vannak a túszok. Ám amikor ragaszkodtunk ahhoz, hogy mutassanak fotót vagy videót, ami őket igazolja, hirtelen eltűntek. Máskor a harcok eszkalációja miatt kétségessé vált, hogy nem semmisült-e meg az a csoport, amely éppen felügyelte a túszokat – magyarázta Hajdu János, hozzátéve: a TEK erőit többször kivonták Szíriából, mert túlságosan nagy volt a kockázat, aztán újra visszamentek, amikor úgy tűnt, van kivel tárgyalni.

Hajdu János elismerte: voltak olyan helyszínek és időszakok, amikor a fegyveres túszszabadítás lehetősége is felvetődött, bár ezt igyekeztek elkerülni. A térségben az erőszakos túszmentések rendszerint halállal végződnek. Ha mégis sor került volna fegyveres akcióra, azt nem a TEK, hanem az adott térségben befolyással bíró társ­szervek valamelyike hajtotta volna végre. A TEK-eseket fel sem fegyverezték, hiszen nem harcolni, hanem a helyzet tárgyalásos rendezésére küldték őket Szíriába.

Két hete kapták az utolsó videót a túszokról, és ekkor tudtak először beszélni velük a TEK emberei. Ma már tudják: bár korábban is próbáltak üzeneteket eljuttatni a túszokhoz azzal a céllal, hogy tudassák velük, dolgoznak a kiszabadításukon, azok nem jutottak célba. Két héttel a túszejtők által is hallgatott beszélgetés után aztán – némi török segítséggel – a túszok utolsó fogvatartói átadták a két magyart a TEK embereinek, akik Törökországon keresztül hazahozták őket.