Próféta otthon, megvetés tárgya külföldön: az orbanizmusnak rossz imázsa van – indítja cikkét Edward Lucas, az Economist brit gazdasági hetilap külpolitikai szerkesztője, aki a washingtoni Center for European Policy Analysis kutatóközpont honlapján elemezte a magyarországi helyzetet. Ahogy írja, „a Freedom House szerint Magyarország az egyedüli nyugati állam, ahol a demokrácia visszafejlődik, és ha ez nem lenne elég – mondják a kritikusok –, Orbán Viktor kormánya gazdasági összeomlás felé tart, nem is beszélve a szomszédokkal való összetűzésekről. „Vannak, akik mindezt egyenesen a putyinizmus helyi változatának tartják – arról a tekintélyelvű hatalomról van szó, amelyet a volt KGB-s rezsim vitt győzelemre Oroszországban. És ha hiszünk az igazi vészmadaraknak, a mérgező orbanista koktél kész arra, hogy szerte Kelet-Európában elterjedjen – véli Lucas.

„Azt meg kell adni, a magyar kormány valóban furcsa. Nem koalíció, mint szinte bármelyik más kormány a régióban. Orbán fiatalabb, képzettebb és határozottabb miniszterelnök kollégáinál, akik inkább csak a puhány és kompromisszumkész voltukkal vétetik észre magukat, úgy, mint Donald Tusk Lengyelországban. Velük szemben Orbánnak fejlett küldetéstudata van” – írja a szerző, aki szerint Orbán hisz abban, hogy ő menti meg Magyarországot a húszévi hanyatlás és a félmegoldások sorozata után. „[Orbán] látomása szerint a fő ellenség a posztkommunizmus, az erkölcsi fertő és a mutyizás halálos vegyüléke, amelyben a nómenklatúra védett képviselői profitálnak az üzlet, a politika és a hivatalnoki kar összefonódásaiból. Aki követi a lengyelországi eseményeket, annak mindez a Jog és Igazságosság párt 2005-től 2007-ig tartó kormányzására emlékeztet. A PiS gyökerestül akarta felforgatni mindazt, amit „ukladnak” (az üzletnek) nevezett: az elmélet szerint egy feltehetően nagy befolyással bíró titkos összeesküvésről szól, amely az új és a régi rend legsötétebb alakjai között köttetett.”

„És ahogy az Orbán-hívők látják, aki nem velük van, az ellenük van, ráadásul gyaníthatóan kommunista is” – fejtegeti Lucas, emlékeztetve azonban arra, hogy néhány exkommunista éppenséggel a Fideszben csinálta meg a karrierjét. „Egy demokráciának igenis szüksége van fékekre és ellensúlyokra még egy olyan, „a győztes mindent visz” szemlélet alapján működő rendszerben is, amilyen most Magyarországé. Ez a szemlélet persze sért és megfélemlít mindenkit, aki nem számít hithű rajongónak. Az Orbán-kormány a mindenekfelett álló pártszempontokat a független állami intézmények korlátozására tett kísérletekkel párosítja, káderekkel töltve fel ez utóbbiak felső szintjeit.”

Bár az orbanizmusnak ez a türelmetlen, „a győztes mindent visz” elvére játszó aspektusa problematikus és rossz Magyarország számára, jelentősége csak korlátozott – állítja Lucas. „Először is azért, Közép-Európában más párt nem tudna ilyen elképesztő felhatalmazást szerezni (egy választási mázlinak köszönhetően a Fidesznek kétharmados többsége van a parlamentben). Ennél fontosabb azonban, hogy maga Orbán is meghátrál, ha jelentős külső nyomással kell szembenéznie. Ilyen eset volt, amikor az EU helytelenítő megnyilvánulásai nyomán lemondott arról, hogy a központi bankot összeolvassza a pénzügyi felügyelettel.”

Lucas szerint az orbanizmus második jellemző vonása a gazdasági analfabetizmus. Ez súlyosabb probléma, hiszen Magyarország rossz bőrben volt már akkor is, amikor az új kormány átvette a hatalmat. Az országnak strukturális reformok, gazdasági megszorítások és egy nagy adag önbizalom ötvözetére volt szüksége a külföldi befektetők előtt. Bár az első kettő tekintetében, amit a magyar kormány teljesít, az nem is rossz, ami a harmadikat illeti, lesújtó teljesítményt nyújt. „A felhalmozott adósság súlyát nyögő magyar gazdaság a nemzetközi hitelezők és a piaci bizalom jóakaratától függ, az Orbán-kormány viszont merő önkénnyel kirótt adókkal és a vagyonelkobzást idéző behajtási módszerekkel riasztja el a befektetőket. Kivagyiságról árulkodó politikai fellépéseivel másrészt Orbán a frászt hozta a pénzügyi piacokra: a forint mélyrepülésbe kezdett, az adósságállomány szárnyalásnak indult, hitelképesség szempontjából pedig az ország egészen a bóvlikategóriáig zuhant” – írja Lucas, aki szerint mindez az orbanizmus harmadik jellemző vonásának az eredménye: a rossz döntéshozatalé. A miniszterelnök tanácsadók egy szűk körére támaszkodik, akik alábecsülik a nehézségeket, és inkább csak jó hírekkel szolgálnak a főnöknek. A felelősség ezért az övé: ő választotta ki a csapatát, és ő az is, aki ki tudná rúgni (akinek ki kellene rúgnia) őket.

„Magyarország számára nyilván rossz ez is, de nincs szélesebb jelentősége. A régióban nincs másik ország, amely Magyarországhoz hasonló gazdasági problémaegyüttessel küszködne, amely az adózók figyelemreméltóan szűk rétegéből, a hatalmas adósságteherből és a meglehetősen bizonytalan lábakon álló osztrák bankoktól való függésből áll össze. Orbán gazdasági művelődése egy véget nem érő, drága mulatság a magyarok számára, de a szomszéd országoknak nem az. Elmúltak azok az idők, amikor félni kellett egy olyan kelet-európai járványtól, amelyik mondjuk Magyarországról Szlovákiára terjedhetett volna át. A piacok kezdenek rájönni, hogy amíg a hatalmas német gazdaság egymaga felszívja az importot a kelet-európai hátországból, a problémák ugyanolyanok, mint maguk az országok: egyediek” – hangzik az Economist külpolitikai szerkesztőjének értékelése.

Az orbanizmusnak ez a jellemző vonása Magyarország helyéről is szól a szomszédok között – folytatja Lucas, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy sok magyarhoz hasonlóan Orbán is úgy érzi, hogy a magyar államnak gondoskodnia kell a más országokban – Szlovákiában, Romániában és Szerbiában – számkivetett „honfitársakról”. „Ez persze nagyon fenyegetően is tud hangzani. Bár elég mégoly halkan is, de revansizmusról suttogni Európában, hogy az amatőr geopolitikai szakértők fejvesztve rohanjanak az atlaszaikért és a történelemkönyveikért, a Fideszben a fárasztóan túlzó szólamokon és a múltbeli sérelmek szajkózásán túl senki nem mondja, hogy Magyarországnak valóban változtatnia kell a határain, esetleg területi követelésekkel előállnia a szomszédaival szemben”.

„Az kétségtelen, hogy az örökös vita Szlovákiával a nyelvhasználatról és az ott élő magyarok jogairól bonyolult és idegesítő, mindazonáltal nem része egy nagy regionális mozaiknak – a romániai magyarok helyzete miatt senki nem is panaszkodik, és mindkét félnek megvan a maga igaza. Orbán mindenesetre nem sokat javít a dolgokon, amikor „üldöztetésről” beszél, és korlátozott, de mégiscsak szavazati jogot ad a Szlovákiában élő magyaroknak.

A legnagyobb problémát az orbanizmusnak ez az aspektusa jelenti. El lehet képzelni egy Európát, amelyből hiányzik az EU és a NATO által felügyelt jószomszédi viszony, és a szóbeli perpatvar erőszakos összetűzésekbe torkollik. Ebben az esetben az orbanizmus, ha ellenőrizetlen marad, valódi problémához vezethet. De addig ez a lehetőség is csak éppen az, ami: lehetőség. Meglehet, Magyarország barátai gyors felépülésre számítanak az orbanizmusból. De attól, hogy elterjed, senki ne féljen” – hangzik a cikk végkövetkeztetése.