A hagyomány szerint nagyböjt kezdetén az egyházfő a több mint 300 római plébánián szolgáló olasz és külföldi pappal találkozott. A VI. Pálról elnevezett audiencia-teremben Ferenc „rólunk, papokról" beszélt hangsúlyozva, hogy Olaszországot nem annyira püspökei mint ügyes papjai teszik a mai napig erőssé. „A pap arra hivatott, hogy szíve legyen, amely képes meghatódni" - fogalmazott a katolikus egyházfő, hangsúlyozva, hogy az egyháznak nem „steril, laboratóriumba illő, csupa tiszta csupa szép" pásztorokra van szüksége. Hozzátette, a pap ne féljen kézzel érinteni a szenvedést, "a könyörületesség és az együttérzés embere legyen, aki közel áll népéhez és mindenkinek szolgája".

„Közülünk hányan sírnak egy szenvedő gyermekkel, egy tönkrement családdal, az útját nem találó számos emberrel szemben?" - kérdezte a pápa, aki szerint a mai ember könnyeit veszítette, de a papoknak tudniuk kell sírni. Ferenc egy általa már többször hangoztatott gondolatot is megismételt, miszerint az egyháznak tábori kórháznak kell lennie, mivel a mai világban nagyon sok seb szorul ápolásra. Az egyházfő kijelentette, nagyon sok ember szenved és sérül anyagi problémák miatt, a világba vetett és elveszített illúzióktól és botrányoktól még az egyházban is. A világban végtelen tömegek szenvednek számos országban. Ez a könyörület korszaka az egyházban is – mondta Ferenc pápa.

Az egyházfő gyakorlati tanácsokat is adott paptársainak, többek között azt, hogy gyóntatóként ne legyenek túl szigorúak, de túl engedékenyek sem. Azt is megkérdezte a római papoktól, hogy imával vagy televíziózással fejezik-e be napjukat.