Fekete-fehér választás: az afroamerikaiak rosszabbul élnek, mint négy éve
2009 májusában történelmi pillanat helyszíne volt a Fehér Ház Ovális Irodája. Legalábbis az ötéves Jacob Philadelphia számára, akit édesapja, egy leszerelt tengerészgyalogos vihetett el fotózásra Barack Obamához. Az amerikai elnöktől kérdezni is lehetett. Jacob bátyját, Isaacot nyolcéves katonához méltóan az érdekelte, miért szabadul meg az elnök a légierő F–22-eseitől, amire a válasz az volt, hogy azért, mert ezeknek a vadászgépeknek a fenntartása túl sokba kerül. A másik kérdés, amelyre Obamának felelnie kellett, sok szempontból földhözragadtabb, viszont annál kifejezőbb volt: Jacob szerette volna megtudni, hogy a haja ugyanolyan-e, mint a Fehér Ház és a világ első számú hatalmának uráé. Az elnök lehajolt, Jacob pedig némi hezitálás után megsimogatta a fejét. „Igen. Ugyanolyan” – ítélt komoly arccal a kisfiú. A jelenet most is ki van függesztve a Fehér Ház fényképcsarnokában; a hivatalos elnöki fotográfus volt olyan szemfüles, hogy lekapja.
Az a szimbolikus jelentőség, amelyet Obama visel az afroamerikaiak számára, azóta sem múlt el. A polgárjogi tüntetéseken az amerikai elnök arcképe rendre Martin Luther Kingé mellett szerepel, de kitartó varázsa van a „Feketén szeretem a kávémat. Ahogy az elnökömet” szlogennek is. Az előzetes felmérések szerint az afroamerikaiak 90 százaléka adhatta voksát Obamára. Ennél lojálisabb hátországot nehéz elképzelni, de éppenséggel optimistábbat is. Az Egyesült Államokban pillanatnyilag senki nem bízik a jövőben annyira, mint az átlagos afroamerikai.
Az optimizmus szépséghibája csak az, hogy semmi nem igazolja. Az afroamerikaiak enyhén szólva is rosszabbul élnek, mint négy éve: amióta Obama hivatalba lépett, a fehérek és a feketék között kétszeresére nyílt a vagyoni olló, csak a feketék körében 11 százalékkal nőtt a munkanélküliség, a fehérek által birtokolt vagyon pedig a huszonkétszerese annak, amelyet a feketék tudhatnak maguknak. Ráadásul Obama megválasztása óta a társadalom is rasszistább lett. Egy felmérés szerint az amerikaiak 51 százaléka mutatott már nyilvánosan fekete-ellenes viselkedést, ez négy éve 48 százalék volt.
Mióta a kis Jacob megsimogatta az elnök haját, fehér iskolatársaihoz képest csak romlottak az esélyei arra, hogy valamikor is rendes munkája legyen, és börtönbe is ugyanakkora eséllyel kerül, mint négy éve. Ezek után meglepő, hogy az afroamerikaiak többsége még mindig lojális Obamához. Az ellentmondás feszegetése azonban szinte eretnekségnek számít, ha valaki a fekete politikusok közül utal Obama hibáira, gyakran árulónak bélyegzik.
Ez a légkör a konstruktív kritika szempontjából a legveszélyesebb: az elnök tetteiről ugyanis személyére kerül a hangsúly. A fekete gondolkodók kritikái ráadásul sokszor képtelenségnek tűnnek, vagy egyenesen nevetségesek. A The Guardian brit lap a Princeton Egyetem professzorát, Cornel Westet idézi, aki tavaly kijelentette: Obama fél a szabad feketéktől. De ez teljesen érthető is, hiszen fehér kulturális környezetben nevelkedett, bizonyos szempontból gyökértelen, ezért számára rémisztő, ha egy független fekete emberrel találkozik.
Az ehhez hasonló kritikák abban az időben gyökereznek, amikor az afroamerikai politikai vezetők még elsősorban saját közösségükből emelkedtek ki, és nem is akartak a közösségen kívül érvényesülni, inkább a csoport érdekeit akarták napirendre tűzni. Ez azonban Obama generációjával megváltozott: az Ivy League magánegyetemei befogadták a politikai ambíciókkal rendelkező feketéket, a nagy cégek alkalmazzák őket, kikerültek az eredeti közösségből, így a fehér szavazókhoz is eljutottak. Viszont ez megváltoztatta azt is, hogy mit jelent fekete politikusnak lenni, és mit jelent a „fekete politika”. Obamát már nem az afroamerikai közösség termelte ki, kötődése hozzájuk csak szimbolikus. Azonban elnökké választását az egyéné helyett egy közösség előrelépésének tekintették. A The Guardian szerint amúgy sem számít, hogy milyen az elnök bőrszíne: akár fekete, akár fehér, küzdenie kell a rasszizmus ellen, ez ugyanis nemcsak egy közösség, hanem az egész ország érdeke. Az elnöknek nemcsak azért kell tennie ezért a közösségért, mert feketék, hanem mert ők azok, akiket a legtöbb hátrány ér. Ráadásul a feketéknek lehetnek elvárásaik is Obamával szemben, hiszen nagyon sok szavazatot kapott tőlük.
Ennek ellenére az újraválasztott elnök nyilvánvaló rasszizmussal szembesült mind a politikusok, mind a nyilvánosság egy részéről. Obama sok olyan dologgal is támadható, amelynek semmi köze sincsen ahhoz, hogy fekete, a The Guardian szerint azonban az Obamát ért támadások nagyrészt a rasszizmusban gyökereznek. A Pew Research egyik korábbi felmérése szerint az amerikaiak egy része még mindig kételkedik abban, hogy Obama az országban született-e, sokan pedig még mindig azt hiszik, hogy az elnök muzulmán. A két elnökjelölt támogatottsága is mutatta ezt a megosztottságot, a fekete és fehér szavazók szempontjából évtizedek óta ez volt a legpolarizáltabb választás. (Habár azt meg kell jegyezni, hogy Obama a mostani elnökválasztást állítólag a spanyol ajkú szavazók voksaival nyerte meg.) A politikusok szintén nem voltak szégyenlősek, mikor az elnök fekete mivolta került szóba. Miután Obama hiteles dokumentumokkal bebizonyította, hogy valóban az országban született, Donald Trump például azt követelte, hogy mutassa be iskolai bizonyítványát, nem hitte el ugyanis, hogy Obama volt olyan okos, hogy bekerüljön az Ivy League egyik elit magánegyetemére. Ellenfele, Mitt Romney pedig az angolszász értékekhez való kötődéséről faggatta.
Elnökségének első két évében Obama kevesebbet beszélt a feketék problémájáról, mint bármelyik másik demokrata elnök 1961 óta. Bizonyos nyomás nélkül azonban az elnököt sem kötelezi semmi arra, hogy a témával foglalkozzon. Ez a kényszerítő erő azonban a képviselőház fekete tagjaitól sem várható. A Kongresszus fekete caucusának elnöke szerint például ha egy fehér elnök alatt akkora lenne a munkanélküliség, mint most, akkor már régen a Fehér Ház körül masíroznának. Csak azért nem teszik, mert Obama az elnök, ez azonban inkább káros az afroamerikai közösség számára.
