Az Obama-adminisztráció egyre nagyobb nyomást gyakorol az európai vezetőkre: gyorsítsák fel az euróválság kezelését. A múlt héten Timothy Geithner amerikai pénzügyminiszter utazott az északi-tengeri Sylt szigetre, hogy tárgyaljon Wolfgang Schäuble ott nyaraló német kollégájával a válság lehetséges megoldásairól. Az amerikai politikus ezután Mario Draghival, az Európai Központi Bank (EKB) elnökével is eszmecserét folytatott. Főnöke, Barack Obama amerikai elnök július végén Mario Monti olasz kormányfővel tárgyalt telefonon, hétfőn pedig Mariano Rajoy spanyol miniszterelnöktől kért információkat a spanyol gazdaság állapotáról.

Obama jól tudja és nem is titkolja, hogy novemberi újraválasztása függhet az eurózóna válságának alakulásától. Az amerikai gazdaság gyengén, de növekszik. Ám az Európából érkező sokk mindezt felülírhatja. Ráadásul a szeptember rázósnak ígérkezik: Görögország hitelezői elkészítik a jelentést, amelyből kiderül, mikor kapja meg (ha megkapja) a segély következő részét a hellén állam. A német alkotmánybíróság dönt az európai állandó mentőalapban való német részvétel alkotmányosságáról, a hollandoknál pedig választás lesz, ahol az újabban eurószkeptikus színekben kampányoló Geert Wilders mindig megkavarhatja a kártyákat. Mindez kiszámíthatatlan következményekkel járhat az euróra és áttételesen az amerikai gazdaságra is, épp, amikor az elnökválasztási kampány a hajrába fordul.

Az európai vezetők megértik az amerikai aggodalmakat, de nem szeretik a kioktatást. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke a júniusi G20-as találkozó után így fakadt ki egy újságíró kérdésére: „Őszintén szólva nem azért jöttünk ide, hogy leckéket kapjunk demokráciából és a gazdaság kezeléséből. Egyébként a válság nem Európából indult, hanem Észak-Amerikából, arról nem beszélve, hogy a pénzügyi szektorunk nagy részét megfertőzték a tengerentúli pénzpiacok ’unortodox’ módszerei” – utalt az EB-elnök például arra, ahogy a Goldman Sachs óriásbank segített eltüntetni a görög hiányt, és olcsó hitellel árasztotta el a kontinenst. A G20-as találkozó arra is jó volt, hogy Obamáéknak jelezzék: az európai vezetők értik a helyzet súlyosságát, de a jelenlegi európai politikában egyszerűen nem lehet gyorsabban lépni.

A találkozón nyilvánvalóvá vált a német és az amerikai gazdaságpolitikai felfogás közti különbség is. Míg az amerikaiaknak „magától értetődő” a gazdaságélénkítés, a jegybank agresszívabb beavatkozása, az infláció vállalása, az úgynevezett „mennyiségi könnyítés”, azaz a pénznyomtatás, addig ez az európai kontinens egyes országaiban, különösen Németországban tabu. Ráadásul a németek szkeptikusak az amerikai megoldásokkal szemben: Angela Merkel német kancellár garanciákat követel a periféria államainak megsegítéséért cserébe – ilyen feltételeket, garanciákat az amerikai kormányzat nem kért, amikor kisegítette a bankokat, és több milliárd dollárt öntött a gazdaságba. Az amerikai pénzügyminisztérium ezzel együtt hevesen kampányol az euróövezeti adósságokat közösségivé tevő eurókötvények mellett is, amit Berlin szintén elutasít, amíg nincs működő fiskális unió.

A sors iróniája, hogy Obama és Merkel, bár gazdasági kérdésekben nem értenek egyet, rendkívül jól megértik egymást. Tizenkét telefonbeszélgetést, két videokonferenciát tartottak és háromszor találkoztak az év első felében. Amerikai lapok tudósításai szerint kifejezetten baráti a viszony a két pragmatikus, részletekre koncentráló vezető között, akik mindketten – egy afroamerikai Hawaiiról és egy nő Kelet-Németországból – „kívülállónak” számítanak a többi nagy hatalmú politikushoz képest. Mitt Romney, a valószínűsíthető republikánus elnökjelölt inkább szimpatizál a német állásponttal, de ettől Merkel még nem fogadja tárt karokkal. A német kancellár a nyári szabadságra hivatkozva nem is fogadta Romneyt, aki európai körútján Berlint is szerette volna felkeresni.

A gazdasági válságot, a felelősséget és a megoldásokat forró krumpliként passzolgatja egymásnak Európa és Amerika. Az európai vezetők valószínűleg nem bánnák, ha ősszel, a kampány felerősödésével a piacok figyelme az Egyesült Államokra és az amerikai gazdaságra irányulna, és kicsit enyhülne a nyomás az euróövezeten. Schäuble már utat is mutatott a piacoknak, amikor június végén megüzente: „Herr Obama jobban tenné, ha az amerikai deficit kiegyensúlyozására koncentrálna – ami egyébként magasabb, mint az euróövezetben –, mielőtt tanácsokat osztogat Európának arról, hogyan kezelje az adósságát.”