Európa ismerkedik választottjaival
Nem államügy, hogy Henry kézzel ért-e a labdához az írek elleni meccsen, mondta Nicolas Sarkozy francia elnök, s a Le Monde ezt a hírt az első három legfontosabb közé sorolta az új uniós posztok betöltésével és az orosz-ukrán gázvita enyhülésével együtt. A hírek súlyozásából Európa nem jött nagyon jól ki, igaz, a Van Rompuy-Ashton duó kiválasztása is sok megfigyelőnek azt sugallta, az uniónak sem olyan fontos, hogy súlyát növelje. Legalábbis nem ezen új posztok révén.
Európa persze hivatalosan örül, minden tagország elégedett, hogy a Lisszaboni Szerződés hosszadalmas ratifikációs eljárása után az alapokmány által pontosan meg nem határozott feladatra megtalálták a legkevésbé megosztó személyiségeket. Viszonylagos ismeretlenségükből nem következik, hogy képességeik is korlátozottak volnának, ám szerepüket a konszenzusépítés keretei közé szorították az állam- és kormányfők. Ez lényegében azt jelenti, hogy Európa nem a külvilággal akar elsősorban beszélgetni, hanem inkább önmagával akar nyugvópontra jutni az intézményi és a gazdasági válság nyomán.
Az alkotmányozás bukása, majd a Lisszaboni Szerződés gyötrelmesen lassú elfogadása véget vetett a föderális törekvéseknek. Kiderült, a nagy tagállamok befolyásuk megőrzését Európa fölébe helyezték, s továbbra is meg akarják adni az alaphangot. Ezt persze kevesen mondják ki nyíltan, a brüsszeli diplomaták inkább nevük elhallgatását kérve nyilatkoztak. Aki tekintélye miatt megtehette, mint a volt francia államfő, Giscard d’Estaing, az azt mondta: a döntés korlátozott ambícióról tanúskodik, abban az időpontban amikor új nemzetközi dialógus bontakozik ki.
Az euroszkeptikus brit Open Europe intézet szerint a jelöltek kiválasztása nem éppen demokratikus körülmények között ment végbe, holott a Lisszaboni Szerződés, szándékai szerint közelebb akarja vinni az uniót a polgáraihoz. A BusinessEurope, az európai üzleti életet képviselő befolyásos brüsszeli lobbi szervezet viszont üdvözölte a személyi kérdések megoldását, mert így végre tovább lehet lépni, s a gazdasággal lehet foglalkozni, nem pedig az intézményi ügyekkel. A munkaadói szervezet a vállalati környezet javítását szorgalmazta rövid közleményében.
A döntés háttere persze sok elemzőt és diplomatát nem hagy nyugodni. Olaszok ironikusan jegyezték meg – igaz, jelöltjük, Massimo D’Alema volt kormányfő elbukott -, hogy Gordon Brown vélhetően azért egyezett bele a külügyi biztosi hivatal elfogadásába, a diplomáciában tapasztalatlan Catherine Ashton kinevezésébe, mert „azt reméli, hogy ebből a posztból nem lesz semmi”. A holland De Telegraaf pedig béna kacsának nyilvánította Peter Balkenende kormányfőt, akit az elnöki székbe vártak, de azt most Herman Van Rompuy belga miniszterelnök foglalja el. Egy bő hónap múlva, addig Albert belga király konzultál a pártokkal, amelyek most sorra reményüket fejezik ki, hogy a Rompuy által teremtett nyugalom nem törik meg.
A Bizottságot José Manuel Barroso elnök a jövő héten állítja össze, s ezt követően a kormányok által delegált biztosoknak felkészülési időt adnak a parlamenti meghallgatásokra, amelyek január 11-én kezdődhetnek el. Barroso sietne, de három ország, Dánia, Hollandia és Görögország még gondolkodik, kit küldjön. Minthogy a külügyi biztos személye már ismert, így csak huszonöt tárcát kell szétosztani, s bizonyos, hogy a Van Rompuyt kiszemelő és támogató németek és franciák a legfontosabbakat akarják.
