„A nemzetközi csapatok teljes visszavonulása után sokkal rosszabb lesz a biztonsági helyzet, mint azt az emberek gondolnák. Nincs elég felszerelésünk, a biztonsági erők kiképzése sem elégséges, ráadásul kevesen vannak. Pedig hány támadás van az országban napi szinten?!” – teszi fel a költői kérdést, amelyet a The New York Times részben megválaszolt a héten: az év első hat hónapjában 4100 afgán katona halt meg különböző merényletekben úgy, hogy még mintegy hatezer fős nemzetközi csapat tartózkodik az országban, s vesz részt kiképzésben, felderítésben. 2016 után már csak ezren maradnak.

Az is nyugtalanító, hogy a majd másfél évtizedes amerikai jelenlét során folyósított nemzetközi segélyek hamarosan elapadnak, s a háború sújtotta Afganisztánnak a saját forrásaira kell támaszkodnia – véli a lapunknak Kabulból nyilatkozó, 53 éves pastu politikus és női aktivista, aki csak a tálibok hatalmának 2001-es leverése után egy évvel tért vissza hazájába.

Shinkai Karokhail. „Nem veszik emberszámba a nőket” Stephan Röhl

A szovjet megszállás elől 1984-ben Pakisztánba ment, s 2002-ig ott élt a családjával. Menekültként a többi menekültnek, főként gyerekeknek és asszonyoknak segített.

„Amikor egy nő elhagyja az otthonát, rendkívül védtelenné válik. Nincs ott többé az oltalmat nyújtó család vagy a helyi közösség” – vallja Karokhail. Nővéreivel még Pakisztánban megalakították az Afgán Női Oktatási Központot, s írni-olvasni, valamint angol nyelvre tanították a többi menekültet. Az eredetileg orvos végzettségű politikus Afganisztánba való visszatérése után is folytatta munkáját.

Mint mondja, apja törzsi vezető volt, hozzá fordultak tanácsért a faluban, így benne is gyerekkora óta érlelődött a gondolat, hogy segítsen a közösség nőtagjainak. A barátai addig biztatták, míg 2005-ben úgy döntött, indul a választáson, s belülről gyakorol nyomást a rendszerre. „A falvakban továbbra sem veszik emberszámba a nőket” – mondja.

Mint kiderült, ő maga is megtapasztalta az elutasítást, hiszen sok helyen teljesen elfogadhatatlan, hogy egy nő politikai karrierbe kezdjen, az pedig különösen botrányos volt, hogy 2005-ben egy hadúrt is maga mögé utasított a választáson. Két év alatt azonban kivívta a kabuli választókerületében élők tiszteletét, s ma már bizalommal fordulnak hozzá. Magánéletét azonban megviselte az elmúlt tíz év, a négygyermekes édesanya elvált (!), s megküzdött a rákkal. Ezért is gondolja most, hogy ideje háttérbe vonulni. Hangja azonban nem elég meggyőző a telefonban, hiszen máris sorolja, hogy milyen gondokkal kell szembenéznie az országnak.

A függetlenként politizáló nő szerint a most alakuló csoportok ígéretesek, a háborús időkből örökölt nagy pártok azonban éretlenek. „Harcolni, azt tudnak, de békét teremteni már nem”, egyik sem az emberekért dolgozik, nem tesz semmit a nemek közötti egyenlőségért – legfeljebb politikai eszközként használja ezt a témát – vagy a kislányok oktatáshoz való jogáért.

„Ám a legnagyobb probléma a korrupció. Amíg mi, afgánok nem határozzuk el, hogy felvesszük vele a harcot, addig semmi nem fog változni. De az megnyugtat, hogy a mostani elnök nem mutatja korrupció jeleit, és nem a családtagjait ültette be különböző posztokra. Legalábbis egyelőre” – hangoztatja Karokhail, aki nem tartja szerencsésnek, hogy nagy a rivalizálás a hatalom legfelső szintjén.

A problémák elől számos tehetős afgán menekíti ki a vagyonát és családját a többi között Dubajba. Ám Shinkai Karokhail azt mondja, ő már egyszer élt menekültként, nem vágyik el, és azért dolgozik, hogy „ha a gyerekeim nem is, de legalább az unokáim egy jobb Afganisztánban éljenek”.