Radek Sikorski külügyminiszter méltatta a menekülés szervezője, a felkelés idején 19 éves Kazik Ratajzer érdemeit, aki jelen volt az ünnepségen. Néhányan életüket veszítették az akcióban, de akiknek sikerült az „árja oldalra” jutniuk, bekapcsolódtak a nácikkal szembeni lengyel földalatti ellenállásba. Sikorski beszédében emlékeztetett arra, hogy a varsói gettófelkelés volt az első nagy ellenállási akció a németek által megszállt Európában.
    A bronz emlékművet azon a helyen állították fel, ahol a zsidó harcosok a csatornába leereszkedtek.

A varsói volt a legnagyobb a lengyel földön létesített gettók közül, a három méter magas falak mögött 1941-ben már mintegy 450 ezer embert zsúfoltak össze. A németek 1942 júliusában kezdték meg a gettó felszámolását, két hónap alatt 310 ezer embert szállítottak a treblinkai megsemmisítő táborba. Amikor 1943 áprilisában hozzá akartak fogni a zsidónegyed lerombolásához, egy 600 főnyi, csempészett kézi fegyverekkel úgy-ahogy felszerelt csoport vakmerően szembeszállt velük. Az óriási túlerő ellenére csaknem egy hónapig folytatták a harcot, majd vezetőik öngyilkosok lettek. Az 56 ezer fogságba esett zsidó közül a németek hétezret kivégeztek, a többieket haláltáborokba hurcolták. A német veszteségeket 400-1000 közé teszik. A gettó még megmaradt házait a németek módszeresen felgyújtották, az egész negyedet a földdel tették egyenlővé.

Lengyelországban az 1931-es népszámlálás szerint 3,2 millió főnyi zsidó közösség élt, amely az összlakosság 9-10 százalékának felelt meg. Ez volt az akkori Európa legnépesebb zsidó közössége. A varsói zsidó közösség a második legnagyobb volt a világon a New York-i után.