Az ünnepségen elmondott beszédében Klaus Wowereit, Berlin kormányzó polgármestere kiemelte, hogy "a fogyatékkal élők tömeges megölése a nácizmus idején a történelem legszörnyűbb bűncselekményei közé tartozik, de a történtek feltárása és az áldozatok emlékének méltó megörökítése évtizedekig elmaradt".

Monika Grütters kulturális államminiszter beszédében hangsúlyozta, hogy az emlékezés az áldozatokra egyben állásfoglalás a nácizmus "irtózatos ideológiájával" szemben, amely a hasznosság, a teljesítőképesség alapján osztályozta az emberi életeket, és megtagadta az élethez való jogot betegektől, fogyatékkal élőktől.

Az alkotás fő eleme egy 24 méter hosszú üvegfal, amely leginkább a kirekesztést jelképezheti. Az emlékmű létrehozásáról pártokon átívelő egységben döntött a Bundestag, a törvényhozás alsóháza még 2011-ben, határozatában kiemelve, hogy egy úgynevezett emlék- és információs helyet kell kialakítani, ahol a lehető legszélesebb kör tájékozódhat a fogyatékkal élők és a lelki, szellemi betegségben szenvedők ellen elkövetett tömeggyilkosságról.

A csaknem kétezer négyzetméteren elterülő szabadtéri emlékhelyet a német főváros központjában, a Tiergartenstrasse 4. szám térségében alakították ki. Ezen a címen - a Berlini Filharmonikusok otthona, a Berliner Philharmonie közvetlen környezetében - egykor egy elegáns, emeletes villa állt, amely a tömeggyilkosság előkészítésén dolgozó, és a műveletet összehangoló csoport munkahelye volt. A titkos program a kitervelés helyszínéről kapta fedőnevét.

A T4 művelet volt az első iparszerű náci tömeggyilkosság. A náci birodalomban, illetve a megszállt területeken nagyjából 300 ezer gyereket, nőt és férfit gyilkoltak meg 1939 végétől 1941 őszéig, majd az akció leállítása után elkezdődött úgynevezett decentralizált eutanázia során. A műveletben szerzett tapasztalatokat felhasználták a koncentrációs táborokban is.

Az akció első szakaszában adatbázist állítottak össze a birodalom területén működő egészségügyi intézményekben kezelt fogyatékkal élőkről és lelki, szellemi betegségségben szenvedőkről. A központban aztán annak alapján osztályozták a pácienseket, hogy van-e esélyük a gyógyulásra, tudnak-e dolgozni és milyen költségekkel jár a kezelésük, ellátásuk.

Az elgázosításra jelöltek nagyjából egy százaléka menekült meg, az akció vezetői rendszerint a korábbi érdemekre - például az első világháborúban szerzett kitüntetésekre - tekintettel adtak kegyelmet. A zsidó származásúaknak viszont nem volt esélyük a túlélésre, a T4 művelet ennyiben a holokauszthoz vezető folyamatok részeként is értelmezhető.

Az akciót titokban hajtották végre, a halál okáról, az elhalálozás helyéről hamis adatokat közöltek a hozzátartozókkal. Sok családban viszont gyanút fogtak, kutatni kezdtek, panaszt emeltek a hatóságoknál, és lassan számottevő tiltakozó mozgalom alakult ki, amelyben egyházak is részt vettek.

A társadalmi nyomás hatására 1941-ben leállították a központilag szervezett, iparszerű gyilkosságokat, de továbbra is tízezreket öltek meg az ellátó intézményekben, többnyire alultáplálással vagy gyógyszer-túladagolással - emelte ki az emlékhely projekt hátterét bemutató berlini sajtótájékoztatón Gerrit Hohendorf történész, a T4 művelet történetének feltárásával megbízott kutatócsoport vezetője.

Hohendorf kitért arra is, hogy a második világháború után az elkövetők felelősségre vonása rendszerint nem történt meg, csupán 30-35 ítélet született az eutanáziával kapcsolatos perekben, és 1949-től senkit nem marasztaltak el az ilyen ügyekben. A túlélők, hozzátartozók kárpótlása elmaradt, a német pszichológusok, pszichiáterek, ideggyógyászok körében pedig évtizedekig tabunak számított a náci eutanázia. A Német Pszichiátriai, Pszichoterápiás és Ideggyógyászati Társaság (DGPPN) csak 2010-ben vállalta a felelősséget és kért bocsánatot a történtekért.