Élő magyar lexikon Mexikóban
Mexikóvárosi olasz étterem kerthelyiségében, bambit szürcsölgetve vártam Roberto Wallentin doktorra. Egy intenzíven gesztikuláló helyi celebre lettem figyelmes, aki üvöltve magyarázott mobiltelefonjába egy megapolistól szokatlanul csöndes környéken. Aki eddig nem vette észre (bár két gorilla és egy óriási napszemüveg is jelezte sztár mivoltát), az is kapjon magához hirtelen. Autogramot még a leglelkesebb kislánynak sem ad. A hierarchikus Mexikótól megszokott kép.
Wallentin doktor is könnyen felismerhető. No nem azért, amiért a fent említett bájgúnár. Ő is celeb, de kicsit másképp. Mire elsétál az asztalig, legalább hárman szólítják meg és üdvözlik kedélyesen. Szintén szokatlan jelenet egy több mint húszmilliós városban. Már messziről sietve integet nekem, hatalmas mosollyal az arcán.
Az üdvözlőkön áthámozva magát, asztalomhoz ér, és nagy öleléssel köszönt. Varázsszatyrából – szokásához híven – előhúz legalább négy könyvet. Ezúttal azonban nem különbözõ általa írt vagy nagyra tartott szemészkönyvek kerülnek elém, hanem egy gimnáziumi évkönyv, amiben büszkén mutatja jeles tanulmányi eredményeit, majd két oldalt lapozva Göncz Árpádot. "Árpád nagyon értelmes fiú volt" – mondja tört magyarsággal, és így folytatódik a beszélgetésünk hol magyarul, hol spanyolul. Bár felesége mexikói, és szülei már nem élnek, legalább havonta egyszer összeül a világszerte elismert és híres Toluca városi magyar csellistával és a magyar nagykövettel egy bábeli zűrzavarhoz hasonlítható ebéd mellett, angol, spanyol, magyar keveréknyelven és felejthetetlen hangulatban, egy csipetnyi Magyarországot varázsolva a világ túlsó felére.
A 84. évét taposó, a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjével kitüntetett szemészprofesszor Mexikóban két lábon járó lexikonnak számít. 1939-ben lépett először azték földre, nagybátyja unszolására, akit még jó pár évvel azelőtt az Egyesült Államokban való letelepedéstől tántorított el egy brit autógumi-gyáros. Az álmok földje felé ringatózó hajón, pár kupica elfogyasztása után a vagyonos üzletember megkérdezte a nagybácsit, volna e kedve képviselni a cégét Mexikóban. Volt. Megízlelte a latin kultúrát és virtust, úgy érezte, ezt családjának is látnia, éreznie kell. Ők szófogadóan össze is pakoltak, útra keltek.
Köztük volt az akkor 15 éves Roberto, aki később Mexikóváros Autonóm Egyetemén (UNAM) végzett sebészként 1948-ban. Tanult Pittsburghben, New Yorkban és Houstonban is, szíve azonban mindig is Mexikóba húzta. Számos elismerés, kitüntetés birtokosa. Nem csak szakmai, hanem emberi értékeit is díjazták. 2003-ban elismerésben részesítették a magyar kultúra értékeinek mexikói terjesztéséért. Igyekezetét és hozzáértését mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy minden emigrációval foglalkozó magyar kutató munkája megkezdése előtt őt keresi fel. Nemhiába. Wallentin doktor mindenre és mindenkire emlékszik.
Képzeletbeli dicsõségfaláról mesél. Szerepel rajta Fidel Castro argentin forradalmártársa, Che Guevara, aki szorgalmasan koptatta a padot a magyar szemészprofesszor előadásain. Hátul ülve, meghúzódva. Majd megemlíti a Latin-amerikai Szembank intézményesítését, amiben kulcsszerepe volt. Itt gazdagnak és szegénynek, meszticnek, fehérnek egyaránt jár ellátás. "Ősrégi módszerekkel is kiválóan lehetne dolgozni, olcsóbban, hozzáférhetőbben, ha nem a pénzhajhászás lenne a cél, hanem az, amire mint orvosok felesküdtünk. Szomorú a helyzet a világ egészségügyi ellátásában, egyre nőnek a különbségek" – mondja.
A sürgő-forgó pincérek közben tálalják a törzsvendég szokásos csirkéjét. Két falat között kiderül, hogy Wallentin doktor a történelmet díszpáholyból szemlélte. Kezelte Raúl Castrót és édesanyját, amikor a nagy kubai forradalom elõkészületei folytak Mexikóban. Hat mexikói elnök szerepelt a páciensei között.
Visszatérek a volt magyar köztársasági elnökhöz. "Igen, az Árpád… Kerestem őt sokszor, mikor hazalátogattam Budapestre, de valahogy sosem sikerült elérnem. Milyen különös az élet. Nem gondoltam volna, hogy Mexikóvárosban látom viszont. Mégis így történt, egy vacsorán a magyar követségen. A felesége ismert fel, nem is Árpád. És tényleg, Zsuzsanna asszony és én – tizenévesek lehettünk– együtt korcsolyáztunk a mai Móricz Zsigmond körtéren." Ennek a jeges élménynek a felmelegítésével aznap este újjáéledt a Verbõczy Gimnázium.
Lassan elfogy az utolsó csirkefalat és taco is, a sokadik sört hozzák, de a történetek és az emlékek nem érnek véget. Egy élet sem elég ahhoz, hogy mindent elmeséljen a "magyar szemész," ahogyan kint ismerik. Beszél családról, barátokról és 80. születésnapjáról. Meg is kérdezem, hogyan ünnepelt azon a jeles napon. "Valóra vált egy álmom. Életemben először elvittem 14 tagú családomat Magyarországra."
