A lipcsei Patrick Stübing és Susan Karolewski története meglehetősen egyedi, lévén felnőttként ismerkedtek meg. A fiút háromévesen egy nevelőotthonban, majd nevelőszülőknél helyezték el, miután apja szexuálisan zaklatta. 24 éves volt, amikor ismét felbukkant, ekkor találkozott először nyolc évvel fiatalabb húgával. Miután anyjuk meghalt, a testvérpár egyre közelebb került egymáshoz: végül már nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag is. A kapcsolatból négy gyermekük született, köztük kettő fogyatékos. Patrick és húga azt próbálták magyarázni a német hatóságoknak, hogy ők nem testvérként nőttek fel, nem lehet tehát elvárni tőlük, hogy csupán így érezzenek egymás iránt.

A férfit a német bíróság börtönbüntetésre ítélte, ami ellen fellebbezett, de az ítéletet a német alkotmánybíróság is helybenhagyta. A lányt enyhe szellemi fogyatékossága miatt nem ítélték el. Egyetlen alkotmánybíró azonban különvéleményt fogalmazott meg, szerinte ez inkább morális, mint jogi kérdés, az államnak nem kellene a testvérek vagy vérrokonok közti szexet törvényileg megtorolni. Még akkor sem, ha ezekből a kapcsolatokból fogyatékos utód születhet: ez a veszély ugyanis fennáll fogyatékos szülők vagy idősebb anyák esetében is, mégsem jár el a törvény hasonló szigorral. Ám mindez különvélemény maradt.

Patrick Stübing végső elkeseredésében a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordult: szerinte a német ítélet a családi élet védelméről szóló törvénybe ütközik. A meghurcoltatás tönkretette a családját, a húga az egyik közös gyerekükkel elköltözött tőle, a három másik gyerek pedig nevelőintézetbe került. A strasbourgi bíróság azonban nem talált kivetnivalót a német törvénykezésben. A férfi számára még marad egy lehetőség: fellebbezhet az emberjogi bíróság úgynevezett Nagykamarájához.