Durbanben világosabbá váltak a frontvonalak: a gyors és lehetőleg mindenkire kiterjedő csökkentést szorgalmazó EU áll az egyik, India és Kína a másik oldalon - a többi üvegházgáz-nagyhatalom egyelőre inkább kivár.

Smoke rises from a chimney of a garbage processing plant on the outskirts of the northern Indian city of Chandigarh December 3, 2011. REUTERS/Ajay Verma (INDIA - Tags: ENVIRONMENT)

Kína immár a legnagyobb kibocsátóvá lépett elő, nélküle egy globális egyezménynek nem sok értelme lenne. India ugyan "csupán" a negyedik-ötödik legjelentősebb szennyező, ám az ázsiai ország füsttermelése nő a leggyorsabban, hamarosan a dobogóra állhat. A két nagy ázsiai ország (amelyekben gyakorlatilag egyszerre zajlik az ipari, a technológiai és a fogyasztói forradalom) - a fejlődőkkel együtt azon az állásponton  van, hogy ha őket most érdemleges kibocsátás-csökkentésre kényszerítik, azzal elveszik tőlük annak a fejlődési pályának a lehetőségét, amelyet a legfejlettebb országok már befuthattak. Ezért olyan megegyezést sürgetnek, amely a múltbeli kibocsátásokat is figyelembe veszi. Egy ilyen egyezség azonban gyakorlatilag azt jelentené, hogy Kína és India egy darabig még növelheti is a szennyezést. 

Az EU ehelyett egy differenciált megállapodást szeretne, amely figyelembe veszi ugyan a fejlettségbeli különbségeket, de mindenkit valamilyen fokú csökkentésre kényszerít. Magyarország pedig azt a nézetet képviseli, hogy egyrészt követi az uniós vonalat, másrészt pedig szeretné, ha a kibocsátási kvóták piaca működőképes maradna (mivel középtávon számottevő mennyiségű eladható kvótával rendelkezünk). 

Az eredeti tervekhez képest két nappal elhúzódott durbani csúcson végül új globális megállapodás nem született, viszont sikerült megegyezni a kiotói jegyzőkönyv meghosszabbításáról. Emellett elfogadtak egy olyan útitervet is, amely tartalmazza, hogy 2015-ig megfogalmazzák egy új egyezmény kereteit és az elfogadás ütemezését, tisztázzák a vitás kérdéseket, és 2020-ra érvénybe lép az új kibocsátás-korlátozási rendszer.