A visszacsatolás, a háború, a partizánok bejövetele, a sztálini, majd azzal szakítva a titói totális rendszer kiépülése 1941 és 1948 között egybefüggő „kegyetlen hét esztendőt” hozott a vajdasági magyarságnak.

Nem lehetett nyilvánosan elmondani, ami velük történt, mert ez megkérdőjelezte volna a megszilárduló hatalom legitimitását. Az emlékezés így a magyar közösségen belülre korlátozódott. A többszöri elmesélés során a történetek az elbeszélő és az őt magában foglaló közösség saját szempontjait rögzítették: bűneit, ha voltak, kisebbítették, az ellenoldalét felnagyították. A Papp Árpád által összegyűjtött oral history típusú emlékezésekben is megjelenik ez az egyoldalúság. Annál is inkább, mivel mind a 170 történet a magyarok szemszögéből való.

Az emlékezés nem a hivatalos történetírás, hanem a hétköznapi emlékezet tényeit emeli történelemmé. A sok évtizedes folyamatban nagyon nagy szerepe volt az elfojtásnak: annak, hogy bűnösök és áldozatok évtizedeken át éltek tovább együtt, ugyanabban a helyi társadalomban. A kollektív emlékezetben is létezik bűntudat; például, hogy a csúrogi magyar mészárlás reakciójaként történt mindaz, ami később a partizánterror idején történt. Holott a legtöbb helyen egészen más – legtöbbször valamilyen vélt vagy valós helyi sérelem – mozgatta a cselekményeket. A megjelenő kötetből minden adatközlő kap példányt.

Papp Árpád reménykedik abban, hogy ennek hatására megindul a párbeszéd a múlt közös feldolgozására. A néprajzkutató szerint komoly problémát jelent a tudományosság kritériumainak betartása a kisebbségi kutatóműhelyekben. A megtorlások témáját is újságírók, pedagógusok emelték be a köztudatba – olyan időszakban, amikor ehhez még nagy bátorság kellett –, de olyan módszerekkel, amelyek a tudomány szempontjából megkérdőjelezhetők.

Mindez sok félreértést is igazságként vésett be a köztudatba. Például a házakra rakott pauszpapír létezett, de egyfajta szociális háló létrehozására tett kísérlet volt – hol ki lakik, és az illető milyen státuszú. Ez úgy maradt meg a népi emlékezetben, hogy erről tudták meg a partizánok, kit kell meggyilkolni. Hogy miért ilyen későn kerülhetett sor a közösségi emlékezetbe szorított történelem feltárására? Azért, mert a jugoszláv kommunista hatalom megszilárdulása azt az érzetet keltette, hogy újabb fordulatra nincs esély.

Abban a ma nosztalgiával emlegetett titói társadalomban, amely az antifasiszta harcban szerzett győzelmére alapozta legitimitását. A magyar kisebbség a rossz oldalon álló, kollaboráns, bűnös népnek számított, ami egyszerre elfedett és indokolt egy másik státust: a másodrendű állampolgárét. Miért kellett volna nyilvánosan emlékezni? Hogy legyen igazságszolgáltatás. De hát mindenütt azok voltak a hatalmon, akik a megtorlásokat elkövették: őket kellett volna bűnösökként megnevezni, ami nagyon hosszú ideig elképzelhetetlennek tűnt.

Mi lenne a formája a megbékélésnek a ma fiatal nemzedékek között? Személyes történetet mesél el Papp Árpád, aki maga is a partizán bosszúállás áldozatainak leszármazottja – Magyarkanizsáról, ahol nem volt magyar razzia, de volt volt véres megtorlás. Tinédzser lánya tehetséges evezős. A bajnokságban a legnagyobb ellenfele egy csúrogi szerb lány. Eleinte a családban hallottak miatt is nagyon motiválta, hogy mindenáron legyőzze őt a versenyeken. Ez többnyire sikerült is.

Ám fölmerült, hogy az Európa-bajnokságra kétpárevezős hajóban mindkettejüknek volna esélyük kijutni. Papp Árpádék hajlanának is erre. De még kérdés, hogy a csúrogi szerb edző belátja-e, hogy nem kell mindenáron azt bizonyítani, hogy az ő tanítványa a jobb. Jobb lenne kitűzni egy közös célt: próbáljuk meg, mire megy az Európa-bajnokságon a csúrogi szerb kislány és a megtorlás áldozatául esett kanizsai magyarok unokája – együtt, egy hajóban.