Különösen, ha tudjuk, „Az év könyve” díj a legmagasabb szintű elismerése azoknak a külföldieknek, akik a perzsa kultúrával foglalkoznak. Az iráni Kulturális és Vallásügyi Minisztérium bírálóbizottsága minden évben kiemel egyegy művet a szerte a világon megjelenő ezernél is több e témakörrel foglalkozó könyv közül. Legutóbb egy magyar tudományos munkát is érdemesnek tartottak a díjra, a magyar nyelven megjelent Iráni föld, perzsa kultúra című kötetet.

A mintegy 400 oldalas könyv gerincét Nyitrai István, a teheráni magyar nagykövetség első beosztott diplomatájának csaknem 200 oldalas tanulmánya adja, Irán történelme a muszlim hódítástól napjainkig címmel. (A könyvet Jeremiás Éva, az ELTE BTK Iranisztikai Tanszékének vezetője szerkesztette.) Noha a kéziratot jóval kiküldetése előtt adta le, az elismerést már akkreditált diplomataként vehette át Mahmud Ahmadinezsad elnöktől.

Nem volt könnyű mindezt kihúzni belőle. Bármiről kérdezem, a szó valahogy mindig Iránra, a perzsa történelemre, kultúrára, az ottani emberekre terelődik. Nem csoda, hiszen gimnazista kora óta e távoli, mégsem teljesen idegen világ bűvöletében él. – Érdekelt még az elméleti fizika is, de az már igencsak kitaposott út volt a magyar tudósok előtt – mondja – s különben is sokkal jobban izgatott a történelem, különösen a középkor. Olyan közelkeleti nyelvet kerestem, amelynek történelme az ókorba nyúlik vissza, s országának államisága máig folytonos. Egyetlen ilyen létezik, a perzsa.

Természetesen ez sem tárható fel, nem érthető meg a környező országok, népek történelmének, kultúrájának ismerete nélkül. Ezért egyetemi évei alatt – újabb szakok (turkológia és középkori történelem) elvégzése árán – meglehetős jártasságot szerzett a török és arab kultúrában is, majd ismereteit már az ELTE iranisztikai tanszéke oktatójaként adta tovább. Ahogy beszélgetünk, mindinkább én is hallgatójának érzem magam.

A kitüntetett tanulmány az iszlám térhódításától (i. sz. 652) kezdve tárgyalja a történelmi eseményeket, feltárva azok kulturális, politikai és vallási hátterét, mozgatórugóit. Kiemeli, hogy az ókori és középkori perzsa költészet tele van tanító szándékú versekkel, amelyek a mai ember gondolkodását és viselkedését is meghatározzák. Hiába tanul meg valaki perzsául, az önmagában kevés, hogy boldoguljon Iránban. Olykor még a tolmácsok is zavarba jönnek, ha nem mélyültek el eléggé a perzsa irodalomban.

Nem is oly régen, amikor súlyos nemzetközi viták folytak Teherán atomkísérleteiről, egy iráni politikus érvelésében a perzsa nemzeti költő, a XIII. századi Szádi – Iránban közismert – mondásával kívánta nyomatékosítani a saját erő fontosságát („Senki sem vakarja meg a hátam, kivéve az én kezem ujját”, ami a magyar „Magad uram, ha szolgád nincs!” közmondásnak felel meg). A tolmács szó szerint fordította angolra a szöveget, s a politikusokból, atomtudósokból álló hallgatóság csak kapkodta a fejét, hogy kerül hátvakarás a protonok és neutronok közé.

Már diákként is tisztában volt vele, hogy igazán mélyen csak a helyszínen ismerheti meg Iránt. Az Irakkal vívott háború miatt egy időre megszűnt a teheráni ösztöndíj lehetősége, így akkor nem volt lehetősége Iránban élni. De nem adta fel, s 1998-ban, cseperedő lányaival és feleségével turistaként eljutott álmai földjére. Szerencsés körülmény, hogy az ELTE hosszú ideje remek kapcsolatokat ápol a Külügyminisztériummal, így némi tanakodás és családi kupaktanács után a diplomáciai pálya mellett döntött, s mint mondja, nem bánta meg, s nem csupán az anyagiak miatt.

Amikor 2001-ben, konzuli kinevezéssel a zsebében Irán földjére lépett, mintha egy kicsit hazaérkezett volna. Nem volt nehéz beilleszkednie az ottani életbe, noha a feladatok és a munkatársak jórészt újak voltak. Nyitott, barátságos emberként – no meg a perzsa, török, angol, német, francia és portugál nyelv birtokában – könnyen szót értett más országok diplomatáival éppúgy, mint az iráni emberekkel. Iráni – hangsúlyozza –, mert él ebben az országban számos népcsoport, beszélnek ezerféle nyelvet a perzsától az azerin át az arabig, aki ezt az országot hazájának tekinti, az iráni nemzet tagja.

Nyitrai István, az iranisztika kandidátusa kutatóként valóságos Kánaánba csöppent. Napi munkáján túl kedvére bújhatja az óperzsa, arab, azeri, török nyelvű forrásokat. Mondja, neki ez a legkedvesebb hobbija. Istvánnak nem, feleségének és iskoláskorú lányainak annál inkább áldozatokkal járt a kiküldetés.

Európai kultúrán felnőtt nőnek, főleg kislányoknak eleinte bizony nem volt könnyű az iszlám előírásokhoz való alkalmazkodás, de ma már nem jelent különösebb gondot. Hála az iráni emberek rugalmasságának és problémamegoldó készségének, sohasem kerültek különösebben kínos, netán veszélyes helyzetbe.

Akkor sem, amikor egy pár évvel ezelőtt éppen a teheráni vidámparkba vitték a gyerekeket, csakhogy a bejáratnál közölték velük: „Így nem mehetnek be!”. A nejen zokni nem volt – kivillant a bokája a nadrág alól – a lányokról meg a kendő hiányzott. Súlyosbította a helyzetet, hogy a nap éppen Khomeini ajatollah halálának évfordulója volt, s így a szokottnál is szigorúbban vették az iszlám előírásait. Némi egyezkedés után mégis elkísérték őket (a vidámparkon belül) egy játékszimulátoros standra, ahol egy asztalfiókból hamarosan került fejre és lábravaló is.

– Az iráni ember rendkívül barátságos és szeret beszélgetni. Bármit veszel egy boltban, sohasem úszod meg egy kis terefere nélkül. A kereskedőnek mindig akad néhány jó és számos kíváncsi szava, különösen, ha külföldi vagy. Sokan még azt is tudják, merre van Madzsarisztán, hiszen a felsőoktatási együttműködésnek köszönhetően jelenleg is kétezer iráni diák tanul magyar egyetemeken.

Az irániak segítőkészségére mi sem jellemzőbb, mint, hogy soha nem mondanak nemet a hozzájuk fordulónak. Igaz, ígéretet is csak úgy tesznek, hogy hozzáteszik: ha Allah is úgy akarja. Ha nem is tudják a választ, valami tanácsot mindig adnak, és mindig mosolyogva. Az iráni ember nagyon udvarias.  A rosszkedv, netán ellenszenv kimutatása itt neveletlenség.

Persze, nem csupán az iszlám megkövetelte öltözködési és viselkedési előírások betartása okoz nehézségeket. Különösen a lányok számára volt fájó, hogy sok itthoni barátjukat veszítették el a teheráni tartózkodás alatt. – A feleségem nélkül – vallja meg István – sokkal nehezebb lett volna minden. Gimnáziumi megismerkedésünk óta, mindig mellettem állt, sok mindenről mondott le értem, s ő fogja öszsze a családot is.

István első mandátuma lejártával, 2005-ben hazajöttek, de ez alig volt több baráti és rokoni látogatásnál, mert a 2007-es esztendő már ismét Teheránban találta a Nyitrai családot: a férjet, mint első beosztott diplomatát, a feleséget, mint titkárnőt (milyen hasznos volt az orosz után az angol nyelv elsajátítása), a két, immár kamasz leányt pedig mint a német iskola visszatérő növendékeit. Új tisztségében új feladatok várták Istvánt.

A nagykövet időnkénti helyettesítése és a protokolláris kötelezettségek mellett a napi teendők közé tartozik az iráni politikai események, tendenciák követése, azok összefoglalása és elemzése a magyar Külügyminisztérium számára, valamint kapcsolattartás mind az iráni politikai vezetéssel, mind más országok diplomatáival.

Még két esztendő Iránban, s aztán újra itthon. Végleg? – kérdezem, de nem kapok határozott választ, mégis többet mond minden igennél vagy nemnél.

Nyitrai István