Meddig még? Minek kell történnie ahhoz, hogy Robert Mugabe távozzon az elnöki székből? Évek óta ez a két leggyakoribb kérdés, ha Zimbabwe sorsa bárhol a világon szóba kerül. A nyolcvanötödik életévét taposó egykori szabadságharcos viszont tíz körömmel védi hatalmát, s a jelek szerint ebben sem a számára kedvezőtlen – de még védhető – választási eredmények, sem az ország siralmas állapota, sem a nemzetközi jog és diplomácia nem képes megingatni. Nincs az a törvény vagy nemzetközi szerződés, amelynek előírásai szentek lennének, ha bármiben is korlátozzák a veterán államfőt.

Egyre riasztóbb adatok látnak napvilágot Zimbabwe gazdaságáról. Az infláció őrült tempójú emelkedése már szinte követhetetlen – a legutóbbi adatok szerint meghaladta az egymillió százalékot (!) – a helyi dollár már annyit sem ér mint egy gyufaszál, amivel meggyújtják, hogy legalább meleget adjon. Az egykor Afrika éléskamrájának nevezett országban a lakosság majdnem fele (12 millióból 5,5 millió) éhezik, puszta életük múlik azon, hogy az ország megkapja-e időben az egyre nagyobb volumenű élelmiszer-segélyeket.

Az egészségügyi rendszer széthullott, az orvosok, ápolók jelentős része már a szomszédos országokban keresi kenyerét, s aki csak teheti, menekül Zimbabwéból. (Több, mint hárommilliónyian élnek már a határokon túl.) Ez is hozzájárul ahhoz, hogy egy elvileg megfékezhető járvány (mint amilyen a decemberi kolera) több ezer áldozatot szedhet.

Mennek azok a fehér farmerek is, akik – bár eddig kitartottak – már a nemzetközi jog erejével sem tudják megvédeni birtokaikat. Még tíz éves sincs a földreform, amelyre hivatkozva a miniszterek és a politikai elit többi tagja mind gátlástalanabbul kobozzák el a fehérek földjeit.

Működő tőke és szakértelem híján az addig busásan jövedelmező gazdaságok hamar tönkrementek, az ország mezőgazdasági termelése meredek lejtőn halad a nulla felé. A rendőrség és a titkosszolgálat nemhogy nem akadályozza meg az erőszakos földfoglalásokat, gyakran még felügyeli is, hogy minden "rendben menjen."

Egy kormánypárti politikusnak, mint legutóbb éppen Elza Madzongwe szenátusi elnöknek elég, ha megtetszik egy farm, s már a magáénak tudhatja. Ellenállásnak nincs sok értelme, különben úgy jár, mint az az idős fehér farmer házaspár, akiknek jól működő chegutui gazdaságára vetett szemet Elza Madzongwe.

Először szép szóval próbálta rávenni Etheridgéket, hogy adják át a kulcsokat, s távozzanak otthonukból, ám a gazdát kemény fából faragták, nem engedett az egyre fenyegetőbb unszolásnak. Nemsokára husángokkal, machetékkel felfegyverzett banda vette körül a farmot, a három épületből kettőt felgyújtottak, a harmadikból kicibálták a házaspárt, elhurcolták őket, majd a férfit úgy elverték, hogy felesége alig ismert rá. Később elengedték őket, mehettek vissza az időközben kifosztott birtokukra.

Hasonlóképpen járt két másik fehér farmercsalád is. Egyikük jogi úton próbált elégtételt és védelmet szerezni: feljelentette a hararei kormányt a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) – amelynek Zimbabwe is tagja – bíróságán, ahol igazat is adtak nekik, mire a földek újraosztásáért felelős miniszter, Didymus Mutasa csak annyit mondott egy nemzetközi sajtóértekezleten: "hagymázas álom, hogy bármi is változzon a földreform gyakorlatában." Szavait alátámasztja, hogy nemrégiben illegális földfoglalás vádjával bíróság elé állítottak négy – évtizedek óta az országban gazdálkodó – fehér farmert.

Ilyen viszonyok között aligha van esélye az országnak demokratikus kormányzásra, a hatalommegosztás is csupán hiú remény maradt. Noha maga Mugabe olykor már-már hajlott bizonyos kompromisszumokra, bármit is engedett, azt pozíciójukat féltő tábornokai nyomására napokon belül visszavonta, vagy letagadta. Egyre inkább az a kép alakul ki, hogy már nem is az idős zsarnok diktál, hanem a hadsereg egyes vezetői. Ha így van, Mugabe halála sem fogja megváltani Zimbabwét, amely így a bukott államok - például Szomália - sorsára juthat.

Az alábbi térképen a zimbabwében 2008 végén pusztított kolerajárványról láthatnak részleteket.

Robert Mugabe