Csúfos konzervatív vereség Nagy-Britanniában
A párt – amely az Európai Uniótól függetlenedő Egyesült Királyságot tűzte a zászlajára – az előzetes várakozásoknak megfelelően jól szerepelt a részleges helyhatósági választáson. Így a büszke és vigyorgó Farage rengeteg időt kapott a tévéadásokban. Csütörtökön a szavazók harmincnégy angliai és walesi önkormányzat mintegy 2300 mandátumáról döntöttek. Ugyanezen a napon az észak-angliai South Shieldsben parlamenti pótválasztás volt David Miliband lemondása miatt. A volt külügyminiszter és nagy esélyes a 2010. őszi munkáspárti vezetőválasztáson váratlanul alulmaradt öccsével, Eddel szemben. Azóta kereste helyét a brit és nemzetközi politikában, végül elfogadta az amerikai székhelyű befolyásos jótékonysági intézmény, az International Rescue Committee vezérigazgatói tisztségét.
Az északkelet-angliai South Shields 1935 óta szilárd munkáspárti bázis, és ha a többség csökkent is, a westminsteri helyet a Labour jelöltje, Emma Lewell-Buck szociális munkás, önkormányzati képviselő szerezte meg. A magát „abszolúte elragadtatottnak” minősítő politikus azt mondta: az eredmény azt mutatta, hogy a koalíciós kormány rossz irányba tereli az országot. A Munkáspárt győzelme természetes a tengerparti városban, ám ennél sokkal érdekesebb a UKIP második helyezése. A jobboldalnak a tehetős délkelet-angliai országrészben őrzött népszerűsége a brit belpolitika jellegzetessége, ám a South Shields-i második hely arra utal, hogy a UKIP a Munkáspárt északi fellegvárai bevételével is fenyeget. A választás előestéjén végzett YouGov közvélemény-kutatás arra utalt, hogy a 2010-es parlamenti vokssal összehasonlítva minden egyes, a Munkáspárttól a UKIP-hoz átigazolt szavazópolgárra hat tory „disszidens” is jut. A Konzervatív Párt „bronzérménél” is szégyenletesebb, hogy a kormánykoalíció kisebb partnere, a Liberális Demokraták pártja a hetedik helyre szorult.
A UKIP eddig sem országos, sem helyhatósági választást nem nyert az Egyesült Királyságban. 2009 óta a szigetország hetvenhárom európai parlamenti mandátuma közül tizenegyet tölt be. Két évvel a következő nagy-britanniai parlamenti választás előtt az euroszkeptikus mozgalom térhódítását úgy próbálta megakadályozni David Cameron kormányfő, hogy bejelentette: megfontolja az európai uniós tagságról döntő népszavazás előrehozását. A referendumot a UKIP követelte.
Farage még jóval a végleges eredményhirdetés előtt „fantasztikusnak” nevezte a párt összességében mintegy 24 százalékos részesedését a szavazatokból. A UKIP majdhogynem egyszemélyes párt, melyet Farage személyisége határoz meg. Mind David Cameron, mind az egyik legbefolyásosabb tory veterán, Kenneth Clarke lekicsinylően bohócnak nevezte. Sokan elutasítják piperkőc öltözködése, fellengzős stílusa miatt. Még több embert taszít a háttérben húzódó szélsőjobboldal és a szimpatizánsai között felbukkanó fajgyűlölő csoportok. A két választás közötti szokásos kormányellenes hangulatban, amikor kevés jele van a gazdasági élénkülésnek, s a politikusokkal szemben általános a bizalmatlanság, egyre több csalódott ember találja úgy, hogy Farage a nyelvükön szól. Képes elhitetni, hogy ő jobban tudja a választ a lakosság problémáira. Egységes gazdaság- és társadalompolitikával nem állt elő, de tőkét kovácsolt abból, hogy bulgáriai és romániai munkavállalók tömegeinek bevándorlásával riogatta a briteket.
