Az elhíresült dunaszerdahelyi labdarúgó mérkőzés kapcsán a  feszült szlovák-magyar kapcsolatokról nyújt történelmi háttérmagyarázatot a cseh olvasók számára Bohumil Dolezal. A neves cseh politológus jól beszéli a nyelvünket, ezért első kézből tájékozódhat a magyarországi történésekről is. Bevezetőjében a szerző a prágai Lidové noviny – jórészt az értelmiségiek által olvasott – napilapban a három héttel ezelőtti dunaszerdahelyi futballháború kapcsán bírálja a cseh sajtót, mert elfogultan, jórészt szlovák szemszögből tájékoztatott az eseményekről.

A rendőri beavatkozás okául egyértelműen a szlovákiai és a magyarországi szurkolók provokatív magatartását nevezte meg. „Tudom, hogy a cseh, a szlovák vagy a dunaszerdahelyi és a magyarországi szurkolók között nem csak szende, sportszerető emberek vannak, ezért nem kívánom mentegetni a Ferencváros keménymagját sem, miként a Jobbik vagy a Magyar Gárda tevékenységét, de mindezek tudatában is árnyalni kell a képet“ - szögezi le a szerző. Aki ezután rámutat, hogy a szlovák fél máig nem bizonyította videofelvétellel vagy más egyértelmű bizonyítékkal a rendőri beavatkozás arányosságát és szakszerűségét. „Ezért okkal gyaníthatjuk, hogy a rendőrtámadást a nézőtéren lengetett magyar zászlók és a történelmi Magyarországot idéző jelképek váltották ki.” – mutat rá Dolezal.

Majd a történtek politikai és a történelmi hátterét világítja meg. „Dunaszerdahelyt és környékét nagy számban lakják magyarok. A két szomszéd ország kapcsolata pedig tele van feszültségekkel, amelyek azóta még csak fokozódtak, amióta Ján Slota Szlovák Nemzeti Pártja bekerült a kormánykoalícióba. Ugyanez a magyarországi és csehországi szélsőséges pártokról nem mondható el, holott mindannyian hasonló forgatókönyv alapján működnek: az emberek félelmével igyekeznek visszaélni. „Csehországban a romáktól, Szlovákiában az állítólagos magyar revizionizmustól tartanak sokan, ezért aztán ezek a pártok jól felfújják az ilyen megnyilvánulásokat, hogy minél több politikai jópontot szerezzenek“.

Azért is tehetik ezt – folytatja a szerző, mert ez a térség még mindig súlyos történelmi örökséggel szembesül. „A monarchiában csődöt mondott az a törekvés, hogy minden lakosa saját hazájának tartsa  az államalakulatot, miként az is, hogy a csehek,a  magyarok, a szlovákok, valamint más nemzet tagjai az egységes osztrák politikai nemzethez tartozónak vallják magukat.  A gondokat az utódállamok  örökölték. Köztük Csehszlovákia, amely  az egységes hazából azonnal kizárta az úgynevezett kisebbségeket (németeket, magyarokat, lengyeleket és ruszinokat), továbbá az egységes csehszlovák nemzet ravasz elméletének hangoztatásával arról próbálta meggyőzni a világot, hogy a szlovákok tulajdonképpen csehek. Nem mellékes szempont az sem, hogy a  szlovákiai magyarok döntő többsége nem önszántából került Csehszlovákia fennhatósága alá, hanem azért, mert Masaryk és Benes Szlovákia déli részén érvényesítette a stratégiai határról vallott elméletét.

Csehszlovákia sem végezte túl jól. A néhai Osztrák-Magyar Monarchiában keletkezett problémák utolsó örököse Szlovákia. A csehek olyasmivel szálltak ki ebből az örökségből  1945-1947 között, amit „nem nehéz háborús bűnnek minősíteni” – mutat rá a szerző a szudétanémetek kitelepítésére célozva.

Miután Közép-Európa megszabadult az orosz ellenőrzéstől, a tovább lappangó örökséget elfedte az Európai Unió, amely az Örömóda dallamából és pátoszából szőtt szőnyeg alá söpörte ezeket a gondokat. Ezek azonban továbbra is léteznek, és olyan helyzetben  árnyékolják be ezt a régiót, amikor újra szót kér az éledező orosz imperializmus – figyelmezetet Dolezal, aki egyébként bízik abban, hogy a szlovákok és a magyarok végül sikerrel birkóznak meg ezzel a történelmi örökséggel, amelyek kialakulásában és továbbéltetésében a cseh politikusok történelmi felelőssége is vitathatatlan. Ugyanakkor ők ma nem sokat tehetnek a feszültség enyhítéséért. A cseh média viszont legalább annyit megtehet, hogy véget vet a részrehajló, felületes tájékoztatásnak, amellyel becsapja az olvasókat és csak olajat önt a tűzre – hangsúlyozza a politológus.