Celebinfláció
„Valaha az vált híressé, aki valami hasznosat cselekedett, például felfedezte a nehézkedést vagy megnyerte a világháborút. Ma az híres, aki bekerül egy tévévetélkedő döntőjébe, majd levetkőzik egy férfimagazinnak, végül 25 évesen, az elvonókúra szünetében megírja életének történetét” – foglalja össze némi gúnnyal a művelt értelmiségi jellemző álláspontját Stephen Cave, a Financial Times könyvkritikusa. Hozzáteszi még, hogy a tipikus értelmiségi szemében a legtipikusabb semmirekellő híresség Paris Hilton, akiről azt szokták mondani: arról híres, hogy híres. A Guinnes rekordok könyve úgy tartja számon, mint a leginkább túlértékelt személyiséget ezen a világon, de bizony senki sem tudja, mi az a valós érték, amelyhez képest túlértékelik.
Cave három könyvet elemez, s az első, Mark Rowland amerikai filozófus Hírnév című munkája rímel a fenti idézetre. Úgy fogalmaz, hogy azelőtt a hírnév tisztelettel járt együtt, ma viszont a kettő elválik egymástól, ezért elképesztően nagyszámú tehetségtelen ember válik híressé. A filozófus az elszomorító jelenségért a felvilágosodást teszi felelőssé, minthogy annak terméke az individualizmus és főképp ikertestvére, a relativizmus, vagyis az a hit, miszerint nincsenek objektív normák. Ennek következtében „váltunk alkatilag képtelenné arra, hogy megkülönböztessük a minőséget a szeméttől”. Cave szerint a filozófus csupán egy ősrégi panaszt emelt az új felfedezés szintjére. Hiszen őseink is gyakorta panaszkodtak a szellem hanyatlására. Francis Bacon például 400 évvel ezelőtt, jóval a felvilágosodást megelőzve, így fogalmazott: „A hírnév, akárcsak a folyam, fölveti a könnyűt és a léggel telit, ám a súlyosat s a sűrűt elnyeli.”
Cave naivnak tekinti azt a nézetet, miszerint a hírnévnek a teljesítménnyel kell arányosnak lennie. Egy kreatív könyvelő sohasem lesz olyan híres, mint egy kreatív filmszínész: más a tevékenységük természete. A hírnév a tömegszórakoztató ipar terméke, nem a jóságos tündér által érdem szerint osztogatott kitüntetés.
Igaz, a mai celebipar a korábbiaknál is kisebb fajsúlyú hírességeket teremt, éspedig a korábbinál nagyobb tömegben. De őket ki fogja rostálni az idő. Igaz továbbá, hogy a valóságshow-k nézőiként talán alantas késztetéseinknek engedelmeskedünk, de mégiscsak civilizáltabb módja ez ennek, mintha azt lesnénk izgatottan, miként falnak fel embereket az oroszlánok.
Cave átgondoltabb műnek tartja Daniel Herwitz A sztár, mint ikon című könyvét. Ebben arról van szó, hogy a mai celebkultusz ugyanazt az igényt elégíti ki, amit régen a mese: a szegényből gazdag, a kicsiből nagy lesz, majd, ha nem jól sáfárkodik a hírnevével, visszazuhan a mélybe, csak még nyomorultabbul, s ez is egyfajta igazságtétel az egyszerű néző szemében. Akárcsak Rowland, Herwitz is úgy látja, hogy a hírességhez ma nem kell tehetség, de figyelmeztet, hogy a hagyományos hollywoodi sztármítoszokban is sok volt a hazugság.
Hogy mennyire, azt a harmadik ismertetett mű, Mark Borkowski A hírnévgyár című könyve bizonyítja. Azt írja le, hogy a nagy színészbálványok hamis legendáit hivatásos reklámszakemberek találták ki és ápolták, gyakran tudatosan meghamisítva a valóságot. A valóságban ugyanis a második világháború előtti Hollywoodot (is) elárasztotta a caligulai kicsapongás, a szex, a kábítószer és az öngyilkosság. Ehelyett teremtettek romantikus mítoszt a sztárcsinálók.
Ezek a tények nem Rowland tételét igazolják, amely szerint a relativizmus okozza a hírnév elértéktelenedését. Maga Borkowski úgy látja, hogy inkább az igazság győzelméről van szó. A hírek ma olyan gyorsan terjednek, hogy a hagyományos mítoszteremtés lehetetlenné vált.
Most már csak az a kérdés, mindig jobb-e az igazság.
