Bush hősként tért haza
George W. és Laura Bush rezzenéstelen arccal hallgatták végig, amint Barack Obama elmondja beiktatási beszédét. Nem volt könnyű a feladat: az új elnök nem kímélte az előző kormányzatot.
„Nem kényszerű az a választás, amelyet a biztonságunk és az általunk fontosnak tartott értékek között erőltettek ránk eddig,” mondta Obama. (Értsd: nem lehet a védelemre hivatkozva megnyirbálni a szabadságjogainkat.) „Elutasítjuk az ilyen kényszert… Gazdaságunk szörnyen meggyengült, részben egyesek kapzsisága és felelőtlensége miatt… a muzulmán világnak azt üzenem, új utakat követünk majd, amelyek a közös érdekeken és kölcsönös tiszteleten alapulnak majd…”
Egyre-másra jöttek az ilyen mondatok, annyira, hogy az egyébként egyértelműen a demokratákat támogató New York Times is cikkek egész sorát szentelte Obama csipkelődésének. Komoly udvariatlanság ez, mondták, olyan, amilyent csak 1933-ban, a nagy gazdasági világválság utáni első elnökválasztáson győztes, a későbbi háborús hős Roosevelt elnök engedett meg magának első beiktatási beszédében. Roosevelt akkor azonnali cselekvést követelt több évnyi totojázás után. El is hozta a New Deal gazdaságmentő programot, amely azóta az ilyen akciók történelmi léptékű iskolapéldája lett.
Az még kiderül, hogy Obamának csak a szája akkora, mint Rooseveltnek, vagy olyan sikeres is lesz. A mérce magas: Roosevelt megoldotta a gazdasági válságot és megnyerte a második világháborút. Négyszer is megválasztották elnöknek (az elnöki periódusok maximális számát csak 1947-ben foglalták törvénybe, addig csak szokásjog alapján nem indult senki kettőnél többször). A kihívás a mai globális biztonsági, gazdasági és környezetvédelmi gondokkal legalább akkora, mint 1933-ban.
Hogy ebben mekkora Bush felelőssége, azt persze lehet vitatni. Obama és a demokraták szerint nyilván óriási. Mégis, ahogyan a beszédet mondta, és Bush ült a háta mögött az első sorban, egyértelműen látni lehetett: nem esnek jól a szavak a volt elnöknek. Minden bizonnyal megkönnyebbülve szállt be a tengerészgyalogság elnöki helikopterébe, hogy az Andrews Légitámaszponton, a metsző téli szélben várakozó elnöki Boeing 747-es utoljára még elrepítse, haza, Texasba.
20 fok, 20 ezer rajongó
Midlandben, ahol a gép leszállt, 20 fok és 20 ezer ember fogadta. Piros-fehér-kék „W” plakátokkal, ujjongva álltak ott, és hallgatták, amint a Washingtonból hazatért elnök első szavait intézi hozzájuk. Hogy minden idők egyik legnépszerűtlenebb távozó vezetője volt, az senkit nem hatott meg.
„Soha nem a közvélemény-kutatásokból következtettem arra, mit kell tennem,” mondta Bush a tömegnek a Centennial Plaza nevű téren, ahonnan 2001-ben a reptérre, és Washingtonba vitt az útja, saját beavatására. „Amikor ma reggel kisétáltam az Ovális Irodából, ugyanazokkal az elvekkel és alapértékekkel sétáltam ki, amelyekkel besétáltam nyolc éve. Megbánás nélkül nézek ma este a tükörbe otthon.”
Ide, Midlandbe érkezett a Bush család New York közeléből, Connecticut államból, majdnem 50 éve. Az olajüzletben hamar meggazdagodott George Bush és fia is itt indította politikai karrierjét. A helybeliek közül sokan emlékeznek még a harmincas évei elején járó, magabiztos George W.-ra, aki szerintük partra vetett hal volt Washingtonban. Soha nem érezte igazán otthon magát a fővárosban, és nem véletlen, hogy éves szabadságát is mindig Texasban töltötte. Menekült haza.
A kontraszt nem is lehetett volna élesebb. A másfélmilliós washingtoni tömeg minden alkalommal fújolni kezdett, amikor a tucatnyi felállított óriás képernyő egyikén megjelent az Obama beszédét hallgató Bush. Midlandben támogatók tömege előtt tisztázhatta magát. „Fenyegető rezsimeket buktattunk meg Afganisztánban és Irakban is,” mondta. „Felszabadítottunk a zsarnokság alól 50 millió embert.”
Hogy a Talibán visszatérőben van Afganisztánban, az Al-Kaida él és virul, Osama bin laden szabadon járkál, és Irak sem tekinthető befejezettnek, arról nem szólt. De nem is kellett. Egy country énekes – Obama abortusz-engeélyező szándékára utalva – így vezette le az elnök mondandóját: „Hát még mindig inkább terroristákat öljünk, mint magzatokat, nem?”
Az elnök utolsó reggele
A New York Times beszámolója szerint Bush a Fehér Házban korán kelt az utolsó reggelén. Reggel 7 körül már a telefonnál ült, és legfontosabb munkatársait hívta végig, megköszönve több éves munkájukat. Hagyott egy kézzel írott jókívánságot Barack Obamának az elnöki íróasztal fiókjában, majd sétált egy utolsót a kertben. Az iraki háború kemény napjai idején sokat sétált így.
Azonban mikor Obama és felesége megérkeztek a hagyományos közös kávézásra, a leköszönő elnök már vidáman üdvözölte őket. Legközelebbi munkatársai egybehangzóan azt mondták róla, őszintén örült, hogy ilyen közelről figyelhette az első fekete bőrű elnök hivatalba lépését – nála közelebbről, lehet mondani, kevesen látták ezt az eseményt.
Azt mondta tágabb stábjának (mintegy kétezer embernek) az Andrews Légitámaszponton is. Őszintén büszke volt, hogy ilyen szerepet játszhatott Amerika történelmében.
Szentimentális jelenetekre, nyilvánosan legalábbis, nem került sor. Dana Perino, Bush utolsó sajtófőnöke, ugyanakkor elmondta, az elnök homlokon csókolta búcsúzóul. Csókot küldött a Fehér Ház felé akkor is, mikor Obamával együtt beszálltak az elnöki limuzinba, és utoljára elhagyták az elnöki rezidenciát, hogy a Capitoliumon megkezdődjék a ceremónia.
Az elnöki különgépen, útban hazafelé, már oldott volt a hangulat. Levetítettek egy rövid dokumentumfilmet, amely az elnök eredményeit ecsetelte, és utoljára még együtt volt az a csapat, amelyik nyolc éven át kormányozta a világ leghatalmasabb országát. És ha néhányan zúgolódtak is – legfőképpen az elnök főtanácsadója, Karl Rove, és volt alelnöke, Dick Cheney –, ekkor Bush esze leginkább azon járt már, hogyan tovább.
"Azt állította nekem egy volt elnök nemrég: keserédes dolog elhagyni Washingtont," mondta hallgatóságának Bush. "Bennem semmi keserűség nincs. Jó itthon lenni ismét."
