Buldózer a Szentföldön - Ariel Saron halálára
A most 85 éves korában, súlyos betegség következtében elhunyt Ariel Saron azonban kiváló stratéga volt. Tudta, hazája számára a megszállás nem sok jót ígér. A zsidó államnak fennmaradása érdekében ki kell egyezni a palesztinokkal. De csak olyan békét volt hajlandó elfogadni, ami biztonságot jelentett az izraeliek számára. Ebben nem ismert kompromisszumot.
Saron 1928-ban Palesztinában született, egy farmon nőtt fel. Apja és anyja is a ma Fehéroroszországhoz tartozó területről származik: Schmuel és Dvora Scheinerman a bolsevik forradalom elől menekültek az akkor brit fennhatóság alatt álló Palesztinába. Az Ariknak becézett fiuk kamaszfejjel csatlakozott a zsidó gerillamozgalomhoz, a Haganához.
Mindhárom nagy háborúban, az 1956-os szueziben, az 1967-es hatnaposban és az 1973-as Jom Kippur-iban is harcolt. Az utóbbiba a farmjáról hívták vissza. Parancsnoki tevékenysége sok vitát váltott ki, de taktikája, amellyel felmorzsolta az egyiptomi haderőt, az amerikai stratégákat is csodálkozásra késztette.
Az 1970-es évek közepén kezdett el politizálni. Már korábban felkarolta a telepesmozgalmat, hitt abban, hogy Izrael jövője attól függ, minél több arab földet tud meghódítani és megművelni, és ezzel megakadályozni az elűzött palesztinok visszatérését. Először mezőgazdasági miniszter lett, de miután jelentős részben a telepesek voksaival választási győzelemhez segítette Menahem Begint, a Likud párti kormányfő jutalmul védelmi miniszterré nevezte ki. A vágyott posztba azonban belebukott, miután az általa irányított libanoni háborúban az izraeli támogatást élvező falangista keresztény milícia 1982-szeptemberében több ezer halálos áldozatot követelő vérengzést hajtott végre a szabrai és satillai menekülttáborban.
A telepesmozgalom támogatása miatt Buldózernek is hívták. Épített és rombolt. Sosem bízott az arabokban. A Begin és a néhai egyiptomi elnök, Anvar Szadat által 1978-ban kötött Camp David-i békemegállapodást sem szívlelte. Viszont majd két évtizeddel később, Likud-párti miniszterelnökként hasonló – az izraeliek számára jelentős területi veszteséget hozó – döntésre szánta el magát az egyoldalú gázai kivonulással. Igaz, ehhez kellett az is, hogy 2000 szeptemberében, közel ezerfős biztonsági kísérettel felmenjen a zsidók és muzulmánok által szent helynek tekintett jeruzsálemi Templom-hegyre. Ahol kijelentette, hogy Jeruzsálem megosztása számára nem létező kérdés. A város a zsidóké. A Templom-hegyi látogatásra a palesztinok felkeléssel, az intifádával és terrormerényletek sorával reagáltak.
Népszerűsége csúcsán, 2001 februárjában lett miniszterelnök. Rá két évre rábólintott az USA, az Európai Unió és Oroszország által kidolgozott közel-keleti rendezési útitervre. A terroristának tartott ősellenséggel, Jasszer Arafattal sosem ült volna tárgyalóasztalhoz, a Palesztin Hatóság vezetőjével, Mahmud Abbásszal viszont igen.
2005 őszén lemondott a Likud elnöki posztjáról, és Kadima néven új centrista pártot alapított. A Likud élére Benjamin Netanjahut választották, de az előrehozott választások esélyesének a Buldózer számított. Győzelmét két szélütés akadályozta meg. Az elsőt azután kapta, hogy kiderült, a fiai több millió dolláros kenőpénzeket fogadtak el. A második már olyan súlyosnak bizonyult, hogy 2006 januárjában kómába esett.
A kómával is harcolt, de végül vesztett. Tudta, hogy nem sebezhetetlen. Sokszor emlegette, az ő testméretére nem gyártanak golyóálló mellényt.