Berlusconi piszkos háborúja
„Olaszország leggazdagabb és legnagyobb hatalmú polgára végső támadásra indult az olyan újságok ellen, amelyek bírálják kormányzati módszereit és magánéleti szokásait” – írja a párizsi Le Monde-ban Ezio Mauro, a római baloldali La Repubblica főszerkesztője.
Mint beszámol róla, Silvio Berlusconi miniszterelnök a bírósággal akarja eltiltatni a La Repubblicát annak a tíz kérdésnek a kinyomtatásától, amelyeket négy hónapja a napilap minden számában feltesz neki. „Minthogy fél az igazságtól, a miniszterelnök véget szeretne vetni az olyan újságírásnak, amely számon kéri tőle tetteit, ellentmondásait” – írja a lap főszerkesztője a Le Monde-ban, de nem ismerteti a szóban forgó kérdéseket. A tíz kérdés közül nyolc arra a fiatal lányra és apjára vonatkozik, akinek születésnapi ünnepségén (az apa meghívására) megjelent. A kilencedik azt firtatja, igaz-e, hogy kiskorú lányokkal szokott találkozni, a tízedik pedig, hogy (válófélben lévő) felesége vajon miért jellemezte beteg embernek, aki segítségre szorul.
A főszerkesztő elpanaszolja azt is, hogy lapjának tudósítóit a miniszterelnök a sajtóértekezleteken rendszeresen bűnözőnek titulálja, ügyvédje külföldi lapok ellen is pereket helyezett kilátásba, továbbá a kormányfő személyesen szólította fel a gyáriparosok szövetségének tagjait, hogy ne hirdessenek a La Repubblicában.
Mint a Metazinban is olvasható volt, Berlusconiról kiderült, hogy szardíniai villájában rendezett társasági összejövetelekre fizetett ifjú hölgyeket is meghívott, s némelyik ott is töltötte az éjszakát. Ez a jobboldali koalíciót egyébként támogató püspöki kar rosszallását is kiváltotta, s a katolikus napilap, az Avvenire főszerkesztője, Berlusconi régi védelmezője ezúttal lapjában igazat adott a zúgolódó papoknak, akik elárasztották leveleikkel. Berlusconi úgy állt bosszút – folytatja Mauro –, hogy a családja tulajdonában lévő Il Giornale című lap homoszexualitással vádolta meg a katolikus újság főszerkesztőjét, aki egy hét után lemondott. A Repubblica főszerkesztője szerint a cikkben idézett fogalmazvány stílusa a titkosszolgálatokra vall.
Az Il Giornale valóban azt terjesztette Dino Boffóról, az Avvenire főszerkesztőjéről, hogy homoszexuális. De abban az összefüggésben, hogy öt évvel ezelőtt elítélte a bíróság egy nő zaklatásáért, és a lap információi szerint a zaklatásnak az volt a célja, hogy az illető hölgy ne tiltsa el férjét a főszerkesztővel való találkozásoktól. A cikkben idézett „információs feljegyzés” megemlíti, hogy minderről a Vatikán legfelsőbb körei is tudnak.
Vittorio Feltri, a „Berlusconi kardjaként” fellépő Il Giornale főszerkesztője ezek után azt írja, hogy lapja nem támadta volna meg Boffót, ha az nem az erkölcscsősz szerepében tündököl (Berlusconi miniszterelnökkel szemben). Egyúttal megemlíti, hogy a bírók rendszeresen kiszivárogtatják a lehallgatott telefonbeszélgetéseket (Berlusconival is előfordult néhányszor), bezzeg Boffo perének anyagát titkosították, holott a bírósági tárgyalás anyaga alapesetben nyilvános.
A párizsi lapban a Repubblica főszerkesztője minderről azt írja, hogy ma már nem az igazság, hanem a szabadság a tét. Berlusconi szerinte ugyanúgy szemben áll a sajtóval, mint valamikor Amerikában Nixon elnök, de nála sokkal antidemokratikusabb eszközöket alkalmaz, s ebben inkább Vlagyimir Putyinra hasonlít. „Nem véletlenül olyan jó barátok.”
