Már 1900-ban, amikor a tömeges bevándorlás hatására kétmilliósra nőtt a főváros, benne 300 ezer hajléktalannal, felmerült, hogy a város vezetésének kellene a lakásépítés élére állnia. A meglévő otthonok kicsik, lepusztultak, egészségtelenek voltak, sokáig Európa-szerte bécsi kórnak hívták a tüdőbajt.

A szociáldemokraták 1914-ben már előálltak kommunális bérlakások építésére vonatkozó tervekkel, s amikor négy évvel később helyzetbe kerültek, az építkezések is elkezdődtek. 1926-ban már 30 ezer lakás volt a városi önkormányzat tulajdonában, az első klasszikus lakótelep a maga 252 lakásával a Metzleinstaler Hof volt a Margareten Gürtelen, ahol belső udvar, mosoda, fürdő, könyvtár, óvoda is a közösség rendelkezésére állt. A húszas években kidolgozták a bérlővédelmi törvényt, s lakásépítési adót vetettek ki, hogy legyen miből finanszírozni a létesítményeket.

Szigorú pontrendszert is kialakítottak a lakáselosztás igazságossá tételére. Sokan az 1353 lakást magába foglaló Karl-Marx-Hofot, a munkásbarokknak gúnyolt, 1927–1930 között felhúzott, erődítményszerű épületet tekintik mindmáig a vörös Bécs jelképének. A lakásépítési boom 1934-ig tartott, addigra a városnak már minden tizedik lakója városi lakásban élt. Az önkormányzat a lakbérekből, a közös költségből, a tízszázalékos forgalmi adóból fizette a házmestereket, gondoskodott a lakásállomány állagának óvásáról.

A második világháború befejezéséig tartó 11 évben a városi építési program leállt, a megrongálódott lakásokból kimenekülteket, vidékről, más országból érkezetteket a német városirányítás a tartományi tulajdonból kikergetett zsidók otthonában helyezte el leginkább. Nem véletlen, hogy a háborút követően a Bécsbe visszatérni szándékozó zsidók ugyanolyan hosszadalmas, tudatos bürokratikus lassúsággal kaphattak letelepedési engedélyt,mint a városba frissen beköltözők. A négyhatalmi megszállás alatt élő Bécs 1949-ben újjáépítési alapot hozott létre, 1956-ig 50 ezer, 1969-re immár 100 ezer olyan lakás volt a főváros tulajdonában, amely a háború után épült.

A hetvenes években folyamatosan lassult a népesség növekedése, így az építkezések a régi lakások modernizálása, a város szépítése felé vették az irányt. 1983-ban kezdték építeni a 3. kerület híres és tarka Hundertwasser-házát 52 lakással. Az egy főre jutó lakóterület 1910–2010 között 22 négyzetméterről 40-re nőtt, amibe a szingliotthonok számának szaporodása is belejátszik.

Újbóli lendületet a vasfüggöny leomlásától kapott a bécsi városi lakásépítési tevékenység, a beáramló keleti szomszédokat elsősorban a város külső részén létesített lakótelepeken helyezték el. A város irányítói akkor is és a későbbi beáramlási hullámok idején is próbáltak ügyelni arra, hogy a külföldieket keverjék a városi lakókkal, s ne alakuljanak ki gettók. Mára a statisztikai adatok Bécsben 910 745 lakást tartanak nyilván, ebből 226 ezer a város tulajdona. Mindösszesen az 1,7 milliós Bécs lakóinak kétharmada él szociálisan kedvezményezett otthonokban.

A legjobb, A kategóriás városi tulajdonú lakások bruttó bére négyzetméterenként 9,5 euró, a szabadpiacról bérlőké ennek átlagosan csaknem a kétszerese. A több évtizede egy lakásban lakók bére vagy a régi, vagy alig emelkedik, az újonnan beköltözők azonban már magasabb költségekkel számolhatnak.