Bátor lett a kínai Nobel-díjas
Mo Yan irodalmi Nobel-díjának értékelésében nagyon erősen kavarodnak össze az irodalmi és a politikai elemek. Ennek magyarázata az, hogy Mo a Kínai Népköztársaságban él, könyveit ott kiadják, s ha nem is tartozik a Kínai Kommunista Párt felszentelt művészeti elitjéhez, a cenzorokkal való egy-egy konfliktuson kívül nem tud felmutatni egyéb rendszerellenes aktivitást.
– Egy olyan Kínában élek és dolgozom, amely a Kommunista Párt vezetése alatt áll – mondta Mo. – De az én műveimet nem tudják betiltani politikai pártok. Amióta tollat fogtam a 80-as években, írásaim tisztán a nép oldalán állnak.
Az irodalmi Nobel-díj körül állandóan zajló sokrétegű vitákban régóta csörgedezik az a téma, hogy a kínai irodalom, amely terjedelmében biztosan, minőségében pedig valószínűen nagyon fontos meghatározója a világirodalomnak, még egyáltalán nem részesült elismerésben. Pontosabban van már egy kínai díjazott, a kétségtelenül jelentős Gao Xingjian, de ő már tizenhárom éve Franciaországban élt emigrációban, amikor kitüntették, mitöbb, három éve francia állampolgár volt. Mindez persze az érdemeiből semmit sem von le, csak éppen a kínai irodalommal kapcsolatos reprezentativitását árnyalja valamelyest.
Miután Mo Nobel-díját kihirdették, számos nagy alkotó fejezte ki elégedettségét világszerte. Martin Walser korunk egyik legjelentősebb alkotójának minősítette. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Mo Yan számos regényét fordították már le német, angol és francia nyelvre, így ezen nyelvterületek irodalmi közvéleményének olyan nagyon nem kellett bizonygatni semmit, s nem is lehetett félrevezetni. (Érdekes, hogy magyarul semmi sem jelent meg még tőle. Ez persze nem az itteni állapotokat mutatja, hanem valószínűleg szerencsétlen véletlen. Ha a díjra Mónál is jobban valószínűsített Murakami Haruki nyert volna, büszkék lehetnénk, hiszen a teljes életműve megvan magyarul.)
Így a kínai szerzőt érő kritikák nem igazán érintették irodalmi munkásságát. Először Wei Jingsheng szólalt meg, a kínai politikai emigráció talán legtekintélyesebb alakja. Nem kérdőjelezte meg írói teljesítményét, de különböző történeteket mesélve, a több évezredes hagyományú kínai mószerolási technikákat alkalmazva kérdőjelezte meg Mo függetlenségét.
Őt követte a nyugati médiát a legmagasabb szinten használó kínai ellenzéki, Ai Weiwei képzőművész. Ő már azt is megengedte magának, hogy Mo egy nagyon átlagos író, de azért alapvetően inkább az volt a baja vele, hogy soha nem fog fellépni a hatalommal szemben, s Peking a saját céljaira tudja hasznosítani a Mónak jutó nemzetközi fényt és csillogást. Aztán Yu Jie disszidens író egyenesen az irodalmi Nobel-díj történetének legnagyobb botrányáról beszélt.
Ezek után következett Mo Yan sajtótájékoztatója. Mo az ultizóknak azt mondta, hogy reméli, a bebörtönzött Nobel-békedíjas Liu Xiaobo minél előbb kiszabadul, míg a betlizőknek azt, hogy neki egyébként egyáltalán nem tetszettek Liunak azok az esszéi, amelyek miatt végső soron börtönbe került.
Ai Weiwei ezek után azt nyilatkozta, hogy üdvözli Mót ismét a nép karjaiban: ha az eredmény az ilyesfajta bátorság, akkor minél több kínai írónak kell Nobel-díjat adni.
Ennél lényegesen kevésbé cinikusan a következőt nyilatkozta Nicholas Bequelin, a Human Rights Watch Kína-szakértője: Neki nyilván megvan a saját gondolkodásmódja. Ő nem a kormány bábja. A regényei nagyon világossá teszik, hogy nem a kínai társadalom mai állapotának vezérszurkolója.
