„A briteknek elegük van a szocializmusból. A harminc évig tartó kísérlet megbukott – mondta Margaret Thatcher 1979. május 3-án, választási győzelmének előestéjén. A Vaslady hatalomra jutásának harmincadik évfordulójához közeledve a britek újabb harminc évig tartó bukott kísérletből ábrándultak ki, ezúttal a thatcherizmusból” – írja Gideon Rachman a Financial Timesban.

Margaret Thatcher választási győzelme nemcsak Nagy-Britanniában, hanem a fél világon új gazdaságpolitikai modell meggyökeresedéséhez vezetett. A Vaslady által elindított átfogó reformok – az állami kiadások csökkentése, a privatizáció, a dereguláció, a szociális intézményrendszer visszavágása és az adócsökkentés – annyira sikeresek voltak, hogy alapelveiket a baloldal is kénytelen volt magáévá tenni. A kilencvenes évektől a Tony Blair és Gordon Brown vezette megújult Munkáspárt kompromisszumok sorát kötötte. A hatalom megszerzése érdekében meghirdette a Harmadik Út programját, és fennhangon bizonygatta, hogy mennyire piacpárti: szakított a minden gazdasági bajra nagyobb állami szerepvállalást javalló régi baloldali reflexekkel. A szakítás olyan gyökeres volt, hogy Tony Blairt sokan egyenesen a thatcheri politika folytatójának, báránybőrbe bújt torynak tekintették.

A thatcheri eszmék sikere nem állt meg a szigetország határainál. Ronald Reagan kisállam-párti konzervativizmusára is inspirálólag hatott a Vaslady politikája. Sőt, a korábban harsányan antikapitalista európai baloldali pártok is elfordultak a hagyományos szociáldemokrata értékektől. Franciaországban néhány éve Lionel Jospin szocialista miniszterelnök nagy felzúdulást keltett, amikor kijelentette, hogy „az állam nem oldhat meg minden problémát”. Továbbra is harsányan bírálta a kapitalizmust, de közben szép csendben számos állami vállalatot privatizált, köztük a nemzeti büszkeségnek számító Air France légitársaságot is. Gerhard Schröder volt német kancellár 2003-ban a jóléti intézmények reformjába kezdett. Adócsökkentést hajtott végre, és a munkavállalók jogainak megnyirbálásával próbált életet lehelni a halódó munkaerőpiacba. A volt szocialista országok pedig a rendszerváltás után az instant kapitalizmus receptjét követték, s ezt is ugyanaz a neoliberális felfogás ihlette, amelyből Thatcher reformjai eredtek.

A tavaly kirobbant gazdasági válságot a baloldalon a dereguláció, és közvetve a kapitalizmus számlájára írják. A korábban az állami beavatkozás ellen fellépő kormányok pedig dollár milliárdokat költenek bankmentésre, bankállamosításra és gazdaságélénkítésre, s mindezt adóemelésből és hitelfelvételből finanszírozzák. Rachman szerint a három évtizedig egyeduralkodó thatcheri örökséggel néhány hónap alatt teljesen szakítottak.

Érdekes módon viszont ugyanarra hivatkoznak, mint korábban Thatcher: a morális válságot teszik felelőssé a gazdaságiért, és a hagyományos értékeknek – a munka becsületének és a takarékosságnak – fontosságáról beszélnek. Még Barack Obama amerikai elnök is ezeket állította új gazdasági modelljének középpontjába. Ahogyan harminc éve a túlzott állami gondoskodás, úgy most a dereguláció következtében elszabaduló kockázati tőke a bűnbak a morális és gazdasági válságért.

Igen ám – véli Rachman –, de egyelőre még senki sem tudta felmutatni a kudarcot vallott kapitalizmus alternatíváját. Ma még nem világos ugyanis, hogy a baloldal gyökeresen új gazdasági modell kidolgozásába kezd, vagy pedig az állami szerepvállalásra épülő hagyományos szocialista programhoz tér vissza. „A szocializmus megbukott, majd a kapitalizmus is csődbe jutott. És akkor most hogyan tovább?” – tette fel a milliódolláros kérdést Eric Hobsbawm, aki még a kilencvenes évek elején is hithű marxista történész volt, de neki is csak arra futotta, hogy bebizonyítsa: minden ismert út járhatatlan.