Illetékesnek mondta ki magát kedden délelőtt a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság abban a perben, amelyet Horvátország 1999 óta próbál megindítani Szerbia ellen, hogy bizonyíthassa: a Belgrádból vezényelt jugoszláv hadsereg és egyéb szerb félkatonai szerveződések népirtást követtek el 1991 és 1995 között Horvátországban.

Amikor szakértők a lehetséges per esélyeit latolgatják, mindig megemlítik, hogy Bosznia-Hercegovina hasonló beadványát is befogadták ugyan Hágában, ám végül azzal utasították el a keresetet, hogy bár a srebrenicai mészárlás valóban népirtás volt, a boszniai szerbeket és nem Jugoszláviát terheli a közvetlen, bizonyítható felelősség érte.

Annak, hogy Hága elvállalja-e most az alapvetéseket tisztázó döntnök szerepét, különös súlya van. Ahogy Horvátország, úgy Szerbia is Európán belül képzeli el a jövőjét, amit akár még közösnek is nevezhetnénk, csakhogy ehhez valószínűleg tényleg ki kellene mondani néhány dolgot. Ki volt az agresszor, és ki a honvédő, tiszta szerepek-e ezek vagy netán összemosódtak, sőt olykor még fel is cserélődtek?

De vajon létezik-e hiteles válasz arra a kérdésre, hol esett nagyobb sérelem, és mikor folyt több vér, a kilencvenes évek elején, amikor a szerbek lerohanták Szlavóniát, vagy az évtized közepén a Krajinát visszafoglaló horvát Vihar hadműveletben?

A horvátok úgy gondolják, jár nekik az erkölcsi főlény. A szerbek – könnyedén elbújva a vállalhatatlan évek elől – az mondják, nem lehet folyton a múlt felé fordulva jövőt építeni.

Ha pusztán csak azt nézzük, mi történik most a színpadon, akkor Szerbia szereplése sok szempontból européerebbnek tűnhet. Lehet, hogy csak „vonalzóval kimért” mondatokról és taktikázásról van szó, de tény: Boris Tadić – mostani miniszterelnök, még államfőként – kiállt a horvátok elé, hogy bocsánatot kérjen minden gonosztettért, amit szerbek követtek el horvátok ellen. És bár igaz, hogy ez az egyetlen „sajnálom” nem tesz jóvá több évnyi rettenetet, a horvátok pökhendi, elutasító válasza, „mi nem érezzük szükségét hasonló bocsánatkérésnek” nem segíti a továbblépést.

Horvátország megijedt attól a lehetőségtől, hogy Szerbia beérheti az Európába vezető úton, és ezzel eltűnik a viszonyítási lehetőség, a különb vagyok, többre vittem boldogító érzés.

A hétfőn Brüsszelben publikált legfrissebb Gallup elemzésből az látszik, a horvátok egyelőre még azt sem tisztázták, hol a helyük és mit szeretnének. Hatvan százalékuk kikéri ugyanis magának, hogy balkáni népnek nevezzék, viszont csak 46 százalékuk gondolja úgy, Európa tárt karokkal várja őket, és 42 százalékuk szeretne az Unióhoz tartozni.

A szerbek sokkal határozottabban, vagy csak ügyesebben adják el nyugatra magukat, majdnem hetven százalékuk azonosul azzal, hogy a Balkánon él, és 58 százalékuk biztos benne, jó lesz az Európai Unió polgárának lenni.

Hiába törekszik Európa pénzen megvett közös nyugalom gyors megteremtésére, a szenny javát valószínűleg nem lehet egyszerűen szőnyeg alá söpörni. A hágai per valójában az egész Balkánt érinti. Mert ha például kimondatna, hogy a szerbek népirtók voltak Horvátországban, akkor a boszniai tömegsírokba bedobált áldozatok jogállásáról is határozni illene, és a koszovói harcokat is értékelni kell. Szerbia pedig szintén követelheti, hogy az 1995-ös horvát Vihar hadműveletben meggyilkol és elüldözött, összesen közel negyedmillió szerb miatt a horvátok vezekeljenek.

A sors fintora, hogy a hágai döntés épp azon a napon született meg, amikor 17 évvel korábban a szerb erők elfoglalták a horvát Vukovárt. Ez is a jövendő per tárgya lesz egyébként.