– Nem, nem megyek szavazni – mondja a férfi. A nevét nem akarja elárulni, de úgy ül teljes motorosöltözékben a népek közötti barátságért csobogó szökőkút padkáján Berlin első nyárias szombatján, mint aki időtlen-idők óta nem mozdult el. A vállig érő ősz haja félkörben koszorúzza a koponyáját, a finom keretbe foglalt szemüveglencsék pedig felnagyítják a szeme alatti ráncokat. Elgondolkodva néz maga elé, aztán, hogy ne maradjon félreértés, cinkos félmosollyal hozzáteszi: – Tudja, nincs bejelentett lakcímem Berlinben... Nyugat-Németországból érkezett, évekkel ezelőtt költözött a fővárosba. Rejtőzködik, ahogyan fogalmaz. A szavazást mindenesetre fontosnak tartja. – Ki kell állni az európai együttműködésért. A németek túlságosan fennhordják az orrukat, lenézik a kelet-európaiakat. A vasfüggöny leomlása óta folyamatosan kihasználják a keletre fekvő országokat, szemtelenül profitálnak az olcsó munkaerőből. A kiszipolyozást csak az EU fékezheti meg – véli.

Az EP-választás plakátjai és reklámfilmjei hetek óta kísérik a berlini járókelők lépteit. Legtöbbjük azonban nem valamelyik párt mellett kampányol, hanem csupán arra kéri a szavazókat, hogy mindegy, kire, de mindenképpen voksoljanak. Lesz mit mérlegelniük a berlinieknek május 25-én: ők vasárnap nem csak az európai döntéshozókról, hanem egy helyi kérdésben, az egykori Tempelhof-repülőtér részleges beépítéséről is szavaznak.

A huszonéves Benjamint például sokkal jobban érdekli a 300 hektáros fűfoltos aszfalt-sztyeppe, mint hogy kié lesz a szó az Európai Parlamentben. – Egy ideje elhatárolódom a politikától. Nem hiszem, hogy számít, hová voksolok az EP-választáson. Kétlem, hogy valóban lehetőségem lenne beleszólni a dolgok alakulásába – magyarázza egykedvű nyugalommal. Arra a kérdésre, hogy miért megy holnap mégis szavazni, nehezen tud felelni. Tanácstalanul tárja szét a kezét: szerinte magától értetődő, hogy véleményt nyilvánít, mit kell ezen magyarázni?

A kreuzbergi Landwehrkanal partján harmadmagával sörözgető harmincas férfinak sincsenek illúziói. A Tempelhofot megvédené, de az EP-választás nem igazán érdekli. Nem hiszi, hogy bármi múlik a szavazatán, ráadásul egyik párt programjával sem ért teljesen egyet. Szórakozottan figyeli a tőle néhány méterre elterülő homokos pályát: a Német Pétanque Szövetségi Liga játszik ma. – Lusta vagyok személyesen odamenni, ezért postán küldtem el múlt héten a szavazólapomat. Nincs sok különbség a pártok között, de a CDU-ra mégsem szavaztam volna.

Beate és Susie Kielből jött, de csak néhány napra Berlinbe. – Úgy voltam vele, hogy kisebb gondom is nagyobb a politikánál, el sem akartam menni szavazni. A férjem győzött meg – meséli a hatvanéves Beate. Minél jobban beleéli magát a mondandójába, annál harsányabb lesz a mély, rekedtes hangja. – Ő mondta, és igaza volt, hogy teljesen mindegy, hogy a választékból bárki rokonszenves-e nekem. Muszáj szavaznom, egyszerűen azért, hogy a szélsőjobbnak kevesebb esélye legyen. Nem hagyhatjuk, hogy megerősödjenek, így is rengeteg náci van a politikában – szögezi le mély meggyőződéssel. – Én is azért voksolok, hogy kiálljak a szélsőjobb ellen – bólogat Susie. – Ráadásul nálunk, Nyugat-Európában az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy micsoda érték a demokrácia. Rengeteg nép van, akiknek nem adatik meg, hogy elmondják a véleményüket. Velük szemben is kötelességünk, hogy éljünk a szavazati jogunkkal.