Az üres szavak ereje
„Csábító lehetőség a G20-ak vezetőinek képmutatását bírálni, pedig fontos lenne megértetni, hogy mi is történik valójában. Miért adnak ki a világ vezetői a szabad kereskedelem melletti állásfoglalásokat, amelyeket aztán nem képesek betartani?” – teszi fel a kérdést a G-20-ak londoni csúcstalálkozója kapcsán Gideon Rachman, a Financial Times szerkesztője.
A G20-ak novemberi találkozóját egyes európai politikusok történelmi jelentőségű eseménynek nevezték. A francia pénzügyminiszter saját győzelmeként tálalta a közös megállapodást. Gordon Brown szerint a G-20-ak találkozóján megszületett a válság megoldásának forgatókönyve, amely milliók életét könnyíti meg. Pénzügyi elemzők azonban meglehetősen hűvösen értékelték a csúcstalálkozót. „Legalább nem fogadtak el meggondolatlan javaslatokat, amelyek tovább mélyítették volna a válságot” – nyilatkozta Julian Jessop, a Capital Economist igazgatója. „Ezért a megállapodásért teljesen fölösleges volt csúcstalálkozót tartani” – vélte Simon Johnson, az IMF korábbi vezető közgazdásza.
A novemberi csúcs legfontosabb eredménye a résztvevőknek tett ígéretet volt, hogy legalább 2009 közepéig nem hoznak protekcionista intézkedéseket, amelyek tovább súlyosbítanák a nemzetközi gazdasági válságot.
Mint azóta kiderült, nemhogy a recessziót nem sikerült megfékezni, de a világgazdaság vezető hatalmai még a protekcionizmus kerülésére vonatkozó ígéreteiket sem tudták betartani. A Világbank március végi összefoglalója szerint a washingtoni találkozó óta a G20-ak tagjai 47 esetben hoztak piacvédő intézkedéseket – szinte minden tagállam megszegte az ígéretét. Moszkva felemelte a használt autók vámját, Kína szigorította az élelmiszer-behozatali előírásokat, India pedig a kínai játékok importját tiltotta meg, Argentína korlátozta az autóalkatrész-behozatalt, tucatnyi ország dobott mentőövet saját autógyárainak, az Egyesült Államok megvonta a mexikói kamionok amerikai útvonalengedélyét, Mexikó válaszul két és félmillió amerikai termék vámmentességét szüntette meg.
A protekcionizmus erősödésén nincs mit csodálkozni – véli Rachman. A kormányokra óriási nyomás nehezedik. A választók elvárják, hogy az ország vezetése kövessen el mindent a válság megfékezése, és a recesszió hatásainak enyhítése érdekében. Ha a kormány tétlenül nézi a munkanélküliség növekedését és a termelés visszaesését, akkor elvesztheti legitimitását, sőt akár hatalmát is. Ahogy Immanuel Wallerstein, a globalizációkritikus szociológus fogalmazott: ha a kormány nem akar a tüntetők közé lőni, kénytelen protekcionista intézkedésekkel védeni az állampolgárokat.
Egyelőre semmi jele annak, hogy a héten kezdődő londoni csúcstalálkozón sikerülne a novemberinél érdemibb megállapodásra jutni, és egységes álláspontot tudnának kialakítani a globális válságkezeléssel kapcsolatban. Az amerikai kormány azt szeretné, ha hasonlóan az Egyesült Államokhoz, a G20-ak tagjai jelentős, a GDP akár 5 százalékát is kitevő gazdaságélénkítő csomagokat fogadnának el. Az európai államok egy része – mindenekelőtt Németország – azonban ellenzi a költségvetési hiány növelésével járó intézkedéseket.
Rachman valószínűsíti, hogy ismét szimbolikus nyilatkozat születhet, amelyben a G20-ak elutasítják a protekcionizmust, hogy aztán az első adandó alkalommal ismét megszegjék újabb ígéretüket. Mindez azonban nem jelenti, hogy a betarthatatlan fogadalmaknak ne lenne értelmük. „Már az is fontos, ha a világ vezető államai kiállnak az elvek mellett, még akkor is, ha nem tudnak érvényt szerezni nekik. Akkor lenne igazán nagy a baj, ha a szavak szintjén sem támogatnák a szabad kereskedelmet: így aztán tényleg elszabadulhatna a protekcionizmus.” A semminél még az üres ígéret is jobb.
