„A második világháború idejének radikális iszlámját évtizedek választják el a kortárs iszlamizmustól. Az arab nyelvű német propaganda azonban bizonyítja a nácizmus és az iszlám radikalizmus egymásra találását. A náci Berlin vallásos és szekuláris témákat vegyítő propagandát folytatott a Közel-Keleten, s ez még ma is nagy hatással van a térség szélsőségeseinek politikájára” – olvassuk a Chronicle Review-ban.

A cikk szerzője Jeffrey Herf, a Marylandi Egyetem történésze, a nemrégiben megjelent Náci propaganda az arab világ számára című könyv szerzője.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás óta számos történész vizsgálta a kortárs iszlám radikalizmus és a náci ideológia közötti összefüggés kérdését. Matthias Küntzel német politológus 2007-ben publikált Dzsihád és zsidógyűlölet: iszlamizmus, nácizmus és a 2001. szeptember 11-i támadások gyökere című munkájában igyekezett kimutatni, hogy a második világháborús náci propaganda jelentős mértékben meghatározta az iszlamizmus ideológiáját. Küntzel Hadzs Amin al-Huszeininek, a palesztin nacionalizmus és Hasszán al-Bannának illetve Szaid Kutibnak, a Moszlim Testvériség alapítóinak náci kapcsolatait tárja fel, hogy aztán kimutassa a Hamász alapító dokumentumában, az al-Kaida retorikájában és Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök antiszemita kirohanásaiban a második világháborús náci eszméket.

„Természetesen a fenti iszlám mozgalmaknak vannak regionális és helyi gyökerei és céljai. De a második világháborús náci propaganda terjesztése meghatározó jelentőségű az iszlám szempontjából” – írja Herf.

A náci Németország észak-afrikai hadműveletei során stratégiai szövetségest látott a gyarmatosítók ellen küzdő arabokban. A németek az arabok támogatásának megnyerése érdekében jelentős propagandatevékenységet folytattak Észak-Afrikában és a Közel-Keleten: szórólapokat osztottak, sőt, a Berlini Rádió és a Szabad Arab Rádió Németországba emigrált arabok közreműködésével készített náci propagandaanyagokat sugárzott.

A fennmaradt amerikai hírszerzési dokumentumok tanúsága szerint a németek az arabok körében igyekeztek erősíteni a zsidógyűlöletet és a Nyugat-ellenességet. Hitler és Göbbels beszédei helyett azonban inkább a Koránra való hivatkozással igyekeztek megnyerni az arab nacionalisták és az iszlám fundamentalisták támogatását. 1942-ben a rádióadók a zsidók meggyilkolására uszították az egyiptomiakat. Titkosszolgálati dokumentumok szerint Berlin a Közel-Keletre is ki akarta terjeszteni a holokausztot, és az SS már készen állt, hogy Egyiptomba utazzon, ám Rommel veresége miatt erre nem került sor.

A Közel-Keleten – ellentétben Európával – a náci eszmék a második világháború után is szalonképesek maradtak – utal Herf a Moszlim Testvériség antiszemita alapítóira –, és azóta is tovább élnek az iszlám radikális ideológiában.

Herf állításai – csakúgy, mint az iszlamizmus náci gyökereit feltáró egyéb munkák – heves reakciókat váltottak ki.

„A Herf által gyakran használt iszlámfasizmus kifejezés indokolatlanul provokatív, ráadásul történelmi értelemben pontatlan” – veti ellen Richard Wolin New York-i történész. Wolin szerint az iszlám és a német nácizmus összekapcsolása azt sugallja, hogy az iszlám vallás lényege szerint embertelen és barbár eszmeiségű.

Történészi szemmel még nagyobb probléma, hogy Herf a fejlett Németországban a két világháború között kialakult náci eszmékből igyekszik levezetni a kortárs iszlám radikalizmust. Pedig a nácik modern birodalmi álmai és a középkori iszlám fundamentalizmus között vajmi kevés a párhuzam.

Kétségtelen – ismeri el Wolin –, hogy a német nácik zsidógyűlölete hasonlít a mai iszlám fundamentalisták antiszemitizmusára. Ez azonban nem bizonyíték arra, hogy az iszlamizmus a nácizmusban gyökerezik. Arra viszont számos bizonyíték van, hogy az elmúlt évtizedek közel-keleti zsidó-arab konfliktusai jelentősen hozzájárultak az évszázados gyűlölködés megerősödéséhez.