„Törzsi lények vagyunk, ellenségekre és másokat kizáró identitásra van szükségünk” – írja Bryan Appleyard a Times könyvrovatában, Kenan Malik indiai származású brit természettudós A fatvától a dzsihádig: a Rushdie-ügy öröksége című könyvét elemezve. Appleyard ezzel magyarázza az iszlamizmus váratlan sikerét. Mert Malikkal egyetértésben úgy látja, hogy az elmúlt húsz év alatt az iszlám radikalizmusnak sikerült megváltoztatnia a világot

Kenan Malik szerint a Rushdie-ügy volt a fordulópont. Homeini ajatollah, Irán egykori vallási vezetője nem az iszlamista globalizációt akarta útjára indítani, csupán a síiták nevében át akarta venni a kezdeményezést a rivális szunnitáktól. Tavaly, az eset huszadik évfordulója alkalmából a Metazin ismertette Malik cikkét, amelyben az volt olvasható, hogy ma már nem az kelt felháborodást, ha egy író ellen halálos ítéletet mond ki egy főpap, hanem ha egy szerző nem tartja szem előtt, úgymond, a muzulmánok érzékenységét. Ebben a változásban látja a könyv szerzője nyomán Appleyard is az iszlamizmus sikerének legmeggyőzőbb bizonyítékát.

A könyvben Malik részletesen kifejti, miért tartja felelősnek a brit kormányokat is a fejleményekért. Az 1980-as évek faji zavargásai nyomán ugyanis Nagy-Britannia a multikulturalizmus stratégiáját választotta. Mindenki tartozzon a maga közösségéhez, ezeknek ne legyen kapcsolatuk egymással, s akkor nincs többé rasszista erőszak. Így is lett, de nagy árat kellett érte fizetni. A rasszizmus helyett törzsi ellentétek keletkeztek, s 2005-ben ázsiaiak és afrikaiak közötti összecsapásokba torkollottak.

Az állam önnön tehetetlenségéről tett tanúbizonyságot, amikor a multikulturalizmus útjára lépett. Tony Blair miniszterelnök például azt kérte az úgynevezett muzulmán közösségtől, hogy vegye fel a harcot a szélsőséges eszmékkel és gyakorlattal. Vagyis az állam azt sugallta, neki nincs e téren teendője. Ennek az lett az eredménye, hogy Nagy-Britannia térképe telis-tele van olyan foltokkal, ahol a nem fehér ember nem kívánatos vendég.

Malik arra is felhívja a figyelmet, hogy a Rushdie-ügy nagyjából a berlini fal leomlásával esett egybe. Így aztán csöbörből vödörbe kerültünk. Oksági összefüggést nem lát a két jelenség között, pedig maga is leírja, hogy baloldali antirasszista fiatalok ezután villámgyorsan változtak át iszlamista radikálissá. Ebben pedig lehetett szerepe annak is, hogy a kommunista eszménykép összeomlott.

Az iszlamizmus korántsem valamilyen feudalizmus előtti világkép. „Bárcsak az volna!” Soha azelőtt ilyen jelenséget nem ismert az iszlám. Homeini és az al-Kaida tipikusan modern, globális jelenségek, és követőik a modern technika birtokában is vannak. Beleértve a propaganda technikáját is. „Az al-Kaida végső soron nem más, mint márkanév.”

Appleyard szemlátomást élvezettel ismerteti Malik gondolatmenetét, de úgy látja, hogy a filozófus éppen a legfontosabbal nem foglalkozik: az emberrel. Az ember ugyanis törzsi lény, ezt ismerte fel vagy érezte meg az iszlamizmus. A törzsnek ellenségre, kívülállóra van szüksége, mert csak ez teremti meg azt az egységet a törzsön belül, amitől jól érzi magát. Ettől tudott az iszlamizmus sikeres lenni. Ezért sikerült embereket a halálba küldenie, és elérnie, hogy a Nyugat még a szólásszabadságot is korlátozza. „Ma senki sem adná ki a Sátáni verseket, Salman Rushdie könyvét.”