Az eszeveszett öldöklés árnyékában
1994. április 6-án rakétatalálat érte azt a repülőgépet, amelyen az akkori ruandai államfő, Juvenal Habyarimana is utazott. Haláláért az akkori hutu kormányzat a tuszi felkelőket tette felelőssé, s szinte gombnyomásra beindult egy soha nem látott gyilkos gépezet: mindaddig békés emberek machetét, botokat ragadtak, s rontottak rá szomszédaikra, s ütötték-vágták őket halálra, csak mert a tuszi törzshöz tartoztak. A több évszázados etnikai gyűlölködést szították egyes rádióadók, valamint az ifjúsági szervezetből hirtelen hadsereggé átalakult Interahamwe, amely nyomban élére is állt a hadjáratnak. Az eszeveszett gyilkolásnak, a holtak megcsonkításának, tuszi nők és kislányok tömeges megerőszakolásának a tuszi felkelők, a mostani elnök, Paul Kagame vezette Ruandai Hazafias Front (RPF) a hutu kormánycsapatok felett aratott katonai győzelme vetett véget 1994. augusztusában.
Sem a világ, sem maguk a ruandaiak nem értik ma sem, hogy akkor, miként lehetett úrrá a hutu lakosság többségén a kollektív, gyilkos őrület, amelynek több mint nyolcszázezer tuszi és az öldöklést ellenző hutu esett áldozatául. A huszadik század egyik legszörnyűbb genocídiuma ma is árnyékként vetül a csöppnyi afrikai ország életére.
Talán kissé cinikusan hangzik, de éppen a genocídium emlék-rémképe szilárdította meg leginkább a tuszi többségű Kagame-kormányzat hatalmát. Az egykori felkelő pontosan ráérzett arra, hogy a népirtás, illetve az annak veszélyével való riogatás, milyen pompás eszköz lehet az ellenzék féken tartására. Máig nem zárultak le azok a perek, amelyekben a másfél évtizeddel ezelőtti mészárlás tetteseit vonják felelősségére. A külön a ruandai népirtás bűnöseinek felelősségre vonására létrehozott, Tanzániában működő ENSZ-bíróság csak a genocídium legfelsőbb irányítóival foglalkozik, s halálos ítéletet nem is hozhat. Ma is túlzsúfoltak a börtönök az ügyük tárgyalására váró vádlottakkal. Pedig az eljárások felgyorsítására minden községben afféle népbíróságokat (gacaca) állítottak fel többnyire az életben maradt helyi tuszikból, a legtöbb testületben nincs egyetlen jogismerő ember sem. Így gyakran az indulatok ítélkeznek a védelem nélkül a bírák elé álló delikvens felett, s gyakran a szemet szemért, fogat fogért elv érvényesül. S nagyon könnyű vádlottá válni: elég, ha egy falubéli kijelenti valakiről, hogy látta őt a gyilkosok között.
A Kagame-rezsim a jogos indulatokra rájátszva külön törvényt fogadtatott el a „népirtó ideológiák” tilalmára és megtorlására. Akit ilyen ügyben bűnösnek találnak, öttől-húsz évig terjedő börtönnel sújtható. Ráadásul nemrégiben a törvény értelmezését, a „népirtó ideológiák elősegítésének” kritériumait a végletekig kiszélesítették. Már nem csupán az etnikai gyűlölködés, uszítás tartozik e körbe, de e törvény szerint büntetendő az is, ha valaki más baján, szerencsétlenségén nevet, ha gúnyolja, ha megalázza vagy lenézi honfitársát.
De ebbe a körbe tartozik a kormányzat, vagy annak bármely politikusának akár burkolt bírálata is. Érthető, hogy a ruandaiak nem szívesen politizálnak, valós ellenzéke az egyedül legális, kormányzó pártnak nincsen. A tavaly szeptemberi választásokon a kormányzó párt úgy szerzett 92 százalékot, hogy a voksok arányát még a látszat-ellenzék javára kozmetikázták, hogy elkerüljék a „sztálini típusú üdvrivalgást”, s a külvilág számára is elfogadható legyen az eredmény. Mert a Nyugat támogatása igen fontos az egészen tavalyig lendületes növekedést mutató ruandai gazdaság számára. Elsősorban Washington és Párizs értékeli a Kagame-rendszer politikai stabilitását – s nézi el a mind szigorúbb diktatúrát – némi bűntudattól vezérelve, hogy amikor kellett volna, nem avatkoztak közbe. Ruanda előszeretettel nevezi magát Afrika Svájcának, noha a helvéteknél, s egész Európában ma már elképzelhetetlen a szabadságjogok semmibevétele.
A világgazdasági válság Ruandát is súlyosan érinti. A gazdasági fejlődés megtorpant, a tizenöt évi prosperitás után a végletes szegénységben élők száma (már csak a jelentős népszaporulat miatt is) újra növekedésnek indult, s a szociális elégedetlenség, a politikai elnyomás feletti lappangó düh ki tudja mikor csap át újra etnikai ellentétekbe még akkor is, ha Kagame mindeddig sikerrel járt törekvésében, hogy olyan társadalmat épít, amelyben többé nem lesznek tuszik és hutuk, csak ruandaiak. Megfigyelők szerint egy újabb genocídiumot leginkább a drákói szigor enyhítésével, a cenzúra felszámolásával s egyéb a demokrácia megteremtése irányába mutató intézkedésekkel előzhetné meg. De ki győzi meg erről Kagamét ?
