A Magyarországnál alig népesebb, de tizenháromszor nagyobb területű - javarészt sivatag borította - Nigert a világ öt legszegényebb állama közé sorolják szinte függetlenné válása óta. Olyannyira, hogy az egy főre eső GDP a napi fél dollárt sem éri el, annak ellenére, hogy itt található a világ egyik legnagyobb uránérc-készlete. Emiatt a nagy atomhatalmak mindig is fokozott figyelemmel kísérik az ország sorsát. Ez azonban csak annyiban érdekli Tandját, hogy jókora segélyszállítmányokat „akasszon le" róluk és a nemzetközi karitatív szervezetektől.

Szükség is van rá, mert az urániumexport busás jövedelméből a lakosság nem sokat lát. Az európai ésszel szinte felfoghatatlan tömeges nyomor és a gyakori éhínség miatt leginkább a nomád tuaregek zúgolódnak, akiknek földjei rejtik az értékes ásványkincset. De Tandját - bár zavarja - ez sem érdekli: „banditákkal nem tárgyalok!" - jelentette ki már nem egyszer, noha megtörtént már, hogy hatalmát csak Párizs hathatós katonai segítségével sikerült megőriznie.

A 71 éves Mamadou Tandja az 1999-es elnökválasztás nyomán állt Niger élére, majd 2004-ben ismét ő kapta a legtöbb voksot. Akkor még fennen hangoztatta, hogy mandátuma lejártával visszavonul a politikától, átadja a helyét valaki másnak. Csakhogy a 2009-es dátum, az újabb elnökválasztás közeledtével egyre sokasodtak a jelek, hogy Tandjának bizony esze ágában sincs megválnia államfői hivatalától. Először megpróbálta „szép szóval" kijárni, hadd jelöltesse magát harmadszor is elnöknek: alkotmánymódosítási indítványt nyújtott be ennek érdekében a nigeri parlamentnek, ám a képviselők - noha jelentős a kormánypárti többség - nem álltak kötélnek.

Tandja azonban ettől sem hátrált meg, elnöki jogkörénél fogva egy tollvonással szélnek eresztette a honatyákat. Majd „igazi demokrataként" úgy döntött, népszavazásra bocsátja a kérdést.

Már ez a lépése is nagy felzúdulást keltett, hiszen ez a parlament, a demokrácia legfontosabb intézménye semmibevételét jelentette. A fokozódó önkény viszont úgy tűnik, egybe kovácsolja az ellenzéket, mert egyre-másra megtelnek tüntetőkkel a főváros, Niamey utcái. Mahamadou Issifou, az ellenzék talán legjelesebb alakja, az első demokratikusan választott nigeri kormány (1993) miniszterelnöke az egyik megmozdulás szónokaként odáig merészkedett, hogy kijelentse: Tandjának le kell mondania, mert „mind jogi, mind erkölcsi értelemben elvesztette legitimitását az államfői poszt betöltésére".

Az elnök azonban tíz körömmel kapaszkodik székébe. Válaszul a tömegdemonstrációkra még tovább szorítja a gyeplőt, gyakorlatilag rendkívüli állapotot hirdetett meg azzal, hogy rendeletekkel kíván kormányozni egészen az augusztus 20-án esedékes általános választásokig.

De Tandja sem az ellenzéktől, sem a népharagtól nem tart, egyedül a hadseregtől. Igyekszik is a vezérkar kedvében járni. Személyesen ígérte meg például, hogy újabb mandátuma esetén mindenképpen érvényben marad az amnesztia az 1999-es, a korábban ugyancsak puccs révén hatalomra került Ibrahim Barre Mainassara meggyilkolásával végződött katonai államcsíny értelmi szerzői és végrehajtói számára.

Annál is inkább fontos számára a katonák jóindulata, mert, mint minden diktátornak, neki is egyetlen, ám annál erősebb támasza a hadsereg, a rendőrség és a titkosszolgálat lehet.