Némi kétkedéssel kezeli Orbán Viktor belpolitikai kijelentéseit, ám meglehetős határozottsággal utasítja vissza külpolitikai kanyarjait a londoni The Economist. A magyar miniszterelnök előadást tartott a London School of Economics-on, majd egyórás interjút adott a befolyásos globális hetilapnak. A beszélgetés a lap nyomtatott kiadásában jelent meg, ám az interjú lényegét összefoglalta és kommentárokkal látta el a kormányfő londoni beszélgetőpartnere, a régiónk ügyeiben felettébb tájékozott E. L.

A csupán monogrammal jelzett szerző – ez szokásos a The Economistnál – szerint kevesen előzik meg Orbán Viktort a legellentmondásosabb politikus címéért folytatott versenyben. A blogger szerint Magyarország első azon országok között régiónkban, amelyek a legtöbb aggodalmat keltik. Az eladósodottság és a gyengülő forint kombinációja különösen aggasztó. Magyarország más országoknál jobban kitett az eurózóna válsága következményeinek is. Ám E. L. szerint hazánk nincs már a 2008-as intenzív osztályon, amikor IMF-kölcsönre volt szüksége. Orbán kétségbeejtő helyzetet örökölt, ám némi sérülések és vitatható intézkedések révén rendbe hozta a közpénzeket. A brit szerző tudomásul veszi, hogy a magyar rendszerben a „győztes mindent visz”, s Orbán erős választói felhatalmazással hajtja végre mások által vitatott programját.

A szerző utal Orbán környezetének meggyőződésére, amely szerint a miniszterelnökről külföldön kialakult kétségbeejtő képet magyarellenes elfogultságok okozzák, valamint a magyarországi liberális elitek (akik utálják) és a külföldi média közötti egészségtelen kapcsolat. Emiatt ad Orbán olyan ritkán interjúkat. Ezt a gátat lépte túl most Londonban a miniszterelnök, akinek készségét E. L. fokozott megértéssel honorálta.

A blogban kitér az egyetemi előadáson elhangzott orbáni üzenetre. Ebből érdemes kiemelni egy részletet. A magyar kormányfő szerint a versenyképesség érdekében a demokráciáknak alkalmazkodniuk kell. Ezért legyenek kevésbé adósságfüggők, mert az adósság elgyengít és akadályozza az önálló döntéshozatalt. Nagyobb figyelmet kell fordítaniuk az ipari termelésre, és méltó munkát kell adniuk a kétkezi munkásoknak.

Az előadás után kérdésekre válaszolva Orbán megvédte a hatalomra kerülése után végrehajtott vezetőcseréket azzal, hogy a 2002-ben kormányra jutott szocialisták még brutálisabbak voltak. Az ő tisztogatása még nem ért a végéhez: többet kell tennünk! – nyugtatta meg hallgatóit. Orbán szerint a „posztkommunista” egyenértékű a társadalmi patológiával. Olyan politikai rendszer, amelyben törékenyek a politikai intézmények, gyengék a pártok, a gazdaságban pedig a régi elitek jövedelmező és erős kartelljei és monopóliumai uralkodnak. Amikor a politikai kinevezettekről kérdezték, azzal válaszolt, hogy ez más országokban, így az USA-ban is szokásos. Az ő kormánya – mondta – több vele nem azonos pártállású szakértőt nevezett ki fontos posztokra. Ide sorolta Járai Zsigmondot (aki soha nem volt Fidesz-tag), Warwasovszky Tihamért, Bihari Mihályt és Kovács Árpádot. Őket MSZP-s kötődésűként jellemezte.

„Amíg Magyarország a szövetekbe ivódott politikai cinizmussal küzd, a külvilág előrelép – írja blogjában E. L. Megdöbbentő, hogy a Commerzbank Németországon kívül egész Európában csak Lengyelországban folyósít hiteleket. Ha ez a válság 15 éve történik, akkor az első áldozat Lengyelország lett volna, és Magyarország a külföldiek dédelgetettje a térségben.”

A The Economist szerzője mély aggodalommal elemzi Orbán sajátos külpolitikai nézeteit és rugalmas elviségét. A magyar–szlovák viszony feszültségeit illetően a miniszterelnök azt mondja, hogy Pozsony félelmeinek az az oka, hogy a magyarok a lakosság tíz százalékát teszik ki, és a határ közeli sávban élnek. Romániában csak öt százaléknyi magyar él és a határtól távolabb, ezért jobb a magyar–román viszony. A kérdésre, nem kellene-e megnyugtatnia a szlovákokat, hogy nem fenyegeti őket, azt válaszolta: „Ez nem az én dolgom!” (That’s not my job!) Szerinte Magyarország megtanult élni a modern Európában, pedig elveszítette területének kétharmadát. Ezt meg kell tanulniuk a szlovákoknak is. Orbán keményen visszautasította a kérdést, amely a Híd/Most pártnak a szlovák–magyar együttélést javító politikájára vonatkozott. Az etnikai pártoknak fontos szerepet kell játszaniuk, mondta, s ezt a szlovák nyelvtörvénnyel és a nemzetiségi autonómia hiányával igazolta. „Ne csináljunk úgy, mintha a nemzetiségi különbségek nem lennének fontosak!” – figyelmeztetett.

Az internetes kiadás aggasztónak tartja Orbán és pártja rugalmasan változó elviségét Kínával és Oroszországgal kapcsolatban. E. L. emlékeztet rá, hogy a magyar hatóságok hogyan bántak el a nálunk élő tibetiekkel, amikor Budapesten járt a kínai kormányfő. Orbán szerint senkit nem csuktak be, de az újságíró megírja, hogy egész napra berendelték őket a Bevándorlási Hivatalhoz. „A magyar államnak joga van hozzá, hogy nemzeti érdekeinek megfelelő külpolitikát folytasson – mondta Orbán. "Így lehet, ám más országok megengedték, hogy a hozzájuk látogató küldöttségek szeme láttára tüntessenek, még ha azok olyan érzékenyek is az ilyen látványra, mint a kínaiak. Ő nem engedte.” – írja E. L.

Az oroszokkal kapcsolatos Fidesz-politikát leírva a lap emlékeztet arra, hogy Orbánék ellenzékben hevesen kikeltek az ex-KGB rendszer neoimperializmusa és a Nyugat gyengesége ellen, és energiabiztonságot követeltek Európának. Most viszont Orbán hirtelen okokat talál Oroszország elmúlt 300 évének különleges fejlődésében, s felfedezi a vezetés által végrehajtott változásokat. A magyar miniszterelnök végül azt mondta, hogy szerinte stratégiai szövetség van Oroszország és az EU között, ami a múltban káros volt Közép-Európa számára, ezért ragaszkodik ő a garanciákhoz a biztonságban, az energiaügyekben és a kereskedelemben. (Ez utóbbinak szerinte észak–délinek és nem csak kelet–nyugatinak kell lennie.) A szerző utal arra, hogy Orbán nyilvánosan illúziókat táplál azt illetően, hogy a lengyelek különösen törődnének Magyarország biztonsági aggályaival.

A blog szerzője azt írja, benyomásai vegyesek. Amikor a „régi Európában” annyiféle szabályt megszegnek, amikor a bankárok olyan felelőtlenül viselkednek, akkor túlságosan nem neheztelhetünk egy erős felhatalmazással bíró politikusra, aki átírja a a szabályokat, különösen, ha majdnem vészhelyzetben van a gazdasága. „Inkább amiatt aggódom, hogy teljesen süket a szlovák aggodalmakra, s túlértékeli az államrezon jelentőségét, amikor Oroszországgal és Kínával tárgyal.”