Félmillió lakosú nagyhercegség miniszterelnökeként és e minőségében az Európai Tanács éppen aktuális első embereként állt 2005 elején a brüsszeli sajtóteremben, az EU–USA csúcson a világ leghatalmasabb embere, George W. Bush amerikai elnök oldalán. Persze nem félmillió, hanem csaknem félmilliárd ember képviseletében. Ám pár hónap múlva az EU alkotmányának francia, illetve holland elutasításával az unió olyan gellert kapott az elnöksége alatt, amit talán azóta sem hevert ki, s ami teljesen más irányba fordította az azóta már 28-ak szekerét. Nyolc éven át becsülettel irányította az eurócsoportot (persze ma már a közös uniós pénz gondolata sem olyan népszerű, mint egykoron volt), s végül egy szinte Rejtő Jenőt idéző ügybe, egy luxemburgi titkosszolgálati botrányba bukott bele kormányfőként.

Az 59 éves Jean-Claude Juncker épp annyira az ellentmondások embere, mint amennyire az unió elmúlt évtizedének mérlege is az ellentmondások története. Amit viszont senki nem vitat el a luxemburgiként háromnyelvű, a francia, német mellett könnyedén angolra is váltó politikustól: ő az EU élő emlékezete. 1995 és 2013 között csaknem két évtizedet harcolt végig a frontvonalban, akár az eurócsoport, akár az EU tanácsa, vagy a pénzügyminiszteri tanács élén, ami ráadásul évente három hónapot az ő hazájában ülésezik. E sorok írója többször is tanúja volt, ahogy éjszakába nyúlóan, jó diplomáciai érzékkel, és mégis könnyed stílusban, plasztikusan összegezte elnökként az uniós vitákat, több esetben Magyarországot érintve is. Ha egyesek szemére vetik is a cigaretta vagy a szeszes ital szeretetét, nem egy rekedtre dohányzott, szétivott arcú férfi ült előttünk a pódiumon a brüsszeli vagy a luxemburgi sajtóteremben.

Bár az Európai Néppárt hivatalos jelöltjéről van szó az Európai Bizottság élére, jobboldali verőlegényt sem kell magunk elé képzelnünk a strasbourgi egyetemen jogvégzett politikus személyében. A Keresztényszociális Néppárt képviselője volt ugyan 1984 óta Juncker, de kilenc éven át helyettesével, Jean Asselborn baloldali külügyminiszterrel tandemben irányították a nagyhercegséget, konszenzusos demokráciában. Ezért is értelmezhető talán nehezen Juncker a magyar politikai erőtérből nézve. Igaz, brüsszeli körökben is meglepetést keltett, amikor Medgyessy Péter akkori miniszterelnök (2002–2004) titkosszolgálati múltjának nyilvánosságra kerülésekor készséggel interjút adott a Népszabadság akkori brüsszeli tudósítójának, s ebben, elsőként kelve az EU-kormányfők közül Medgyessy védelmére, leszögezte: Magyarország és kormányfőjének pozíciója, tekintélye, megbecsülése szilárd, Budapest mozgástere jottányit sem csökkent.

Másfelől az is igaz: sokan, a magyar ügyektől teljesen függetlenek, a múlt emberének tekintik. Terhesnek tartják a jelölését éppen akkor, amikor a 28-aknak újabb, sokadik válságukat kell leküzdniük, s új arcokra lenne szükség. Ebben az értelemben nyilatkozott néhány hete lapunknak Lamberto Dini volt olasz miniszterelnök és külügyminiszter is. Az EU konzervatívjai közül most Orbán Viktor és a brit David Cameron biztosan nem támogatja, de külső jelöltre kacsingat a hírek szerint Angela Merkel német kancellár is.

Luxemburginak lenni előnyt jelenthet az uniós gépezetben. Először is, megkérdőjelezetlenül EU-párti, alapító tagállamról van szó, Nyugat-Európa többnyelvű „magjáról”, amely jól érti a német és a francia szempontokat egyaránt. Másrészt konszenzuális demokráciaként a nagyhercegség nem megosztó jellegű, s kis méreténél fogva egyik nagy tagállam sem tekinti uniós álcát öltött „trójai falónak” az innen érkezett jelöltet. Ennél azonban a kvalitások többet nyomnak a latba. Jacques Santer, aki 1995 és 1999 között állt már az Európai Bizottság élén, előtte pedig tizenöt esztendőt nyomott le a luxemburgi kormányban, nem volt Junckerhez hasonlítható kaliber. Öt évet még végigcsinált később európai parlamenti képviselőként a most 77 éves politikus, majd szép lassan feloldódott az európai közéletben.