„Egyik este rendőrök jöttek, édesanyám kilökdöste őket a házból. Másnap három rendőr tért vissza, az egyik lefogta anyámat, a másik kettő magával vitt” – mesélte a BBC-nek a most hetvenes éveiben járó David Gogniata, aki nyolcéves volt, amikor egy farmra vitték dolgozni.

Szerződéses gyerekek krumplit szednek

Davidot és testvéreit édesanyja egyedül nevelte. Szegények voltak, de boldogok, míg egy nap 1946-ban arra ért haza, hogy testvérei eltűntek. Egy évvel később már rajta volt a sor. Napszámos lett egy tanyán. Hajnalban kelt, iskola előtt és után is dolgozott, a napja este tíz órakor ért véget. Testvérei más közeli családoknál laktak, azonban alig látta őket. Anyjával is csak alkalmanként találkozott. Édesanyja halála után David olyan hivatalos papírokat talált, amikből kiderült: az asszony még fizetett is a nevelőszülőknek, hogy gondoskodjanak a gyerekeiről, akiket erőszakkal elrángattak tőle és ingyen dolgoztattak.

Svájcban „szerződéses gyerekeknek” hívják ezeket a gyerekeket. Ha egy gyermek árva volt, a szülei elváltak, elhanyagolták vagy csak egész egyszerűen szegény családba született, a közösség közbeavatkozott. A hatóságok pedig megpróbálták a lehető legolcsóbb módját megtalálni, hogy ezekre a gyerekekre felügyelni tudjanak, úgyhogy elvették családjaiktól és nevelőszülőknél helyezték el őket. A gyakorlat az 1850-es évektől egészen a XX. század második feléig tartott. Loretta Seglias történész szerint a gyereket legtöbb esetben „gazdasági okokból” vitték el. A második világháborúig, amikor még nem gépesítették a mezőgazdaságot, Svájc nem volt gazdag ország, és sokan éltek szegénységben. – A gyerekeket ki akarták szakítani a szegény családokból és olyan helyre rakni, ahol megtanulják, hogyan kell dolgozni – nyilatkozta Seglias a BBC-nek.

Ha a szülők tiltakozni mertek, akár börtönbe is zárták őket. A legtöbbször farmra küldték a gyerekeket dolgozni, de volt, aki máshova került. Egy Sarah álnevet használó nőt 1972-ben, amikor kilencéves lett, egy házban alkalmazták. Iskola előtt és után takarított, esténként pedig irodát takarított. Rendszeresen verték, 11 éves korától pedig a gazdasszonya fiai szexuálisan bántalmazták. Az iskolaorvos szólt a hatóságoknak, de azok nem tettek semmit.

A gyermekeket még a XX. században is sokszor áruként kezelték. Volt, hogy a falu főterére vitték őket, és nyilvános aukción lehetett rájuk licitálni. A gyerekek nem tudták, mi történik velük, sokuknak súlyos pszichológiai problémái lettek. Voltak, akik gyermekéveik elmúltával öngyilkosságot kíséreltek meg. Pedig a rendszert még ellenőrizték is. Alkalmakkor szociális munkások – elvileg meglepetésszerűen – látogattak el a nevelőcsaládokhoz állapotfelmérésre. A falubeliek azonban mindig jeleztek, ha értesültek a megfigyelő érkezéséről.

Az 1920-as évektől folyamatosan jelentek meg önéletrajzok, újságcikkek a szerződés gyerekek sorsáról. A svájci társadalom tisztában volt a helyzetükkel. Hivatalos döntés mégsem született, a rendszer magától kopott ki az 1960-as, 1970-es években. Ahogy az agrárszektort gépesítették, csökkent a gyerekmunka iránt az igény, végül pedig teljesen megszűnt.

Tavaly a svájci állam hivatalosan bocsánatot kért a szerződéses gyerekektől és azoktól is, akik más kötelező állami intézkedések áldozataivá váltak, például sterilizálták vagy jogellenesen őrizetbe vették őket. Nemrég indítványt nyújtottak be a szövetségi parlamentnek, hogy a Szövetségi Gyűlés vitassa meg, tartsanak-e népszavazást az érintettek kárpótlásáról. Ha lesz referendum, és azon megszavazzák a kártérítést, akkor nagyjából tízezer érintett kap majd a nekik szánt 500 millió svájci frankos külön alapból.