Álom maradt a szivárványnemzet
Az 53 milliós ország példa nélkül álló búcsút vesz ikonikus alakjától – Dél-Afrika kétségkívül gyászol, de ebbe a gyászba ünnep is vegyül. Az emberek az utcán nem szomorkodnak, hanem beszélgetnek, énekelnek, táncolnak, egyszóval részt vesznek egy nagy közös élményben. Idegenek ölelkeznek össze, vagy éppen fényképezik egymást – jelentette a helyszínről a Euronews tudósítója.
A volt dél-afrikai vezető világpolitikai súlyát mutatja, hogy nemcsak Barack Obama amerikai elnök és a first lady, Michelle Obama utazik el a keddi hivatalos gyászszertartásra, amelyet a 90 ezres sowetói stadionban tartanak, de egy kivételével minden élő amerikai exelnök, így Jimmy Carter, Bill Clinton és George W. Bush is. Utóbbi elnöksége idején vették egyébként le Mandelát az USA terrorlistájáról – emlékeztet az amerikai sajtó. Összesen közel hatvan állam- és kormányfő jelezte, hogy részt vesz a ceremónián. A néhai államfőtől – ahogy a thembu királyi klánbeli nevén Dél-Afrikában emlegetik, Madibától – egy hét múlva vesznek végső búcsút. A szülőföldjén, Qunuban temetik el.
– A húsz évvel ezelőtti dél-afrikai átmenet idején nem a demokráciát kellett feltalálni, hiszen annak többpárti keretei már ott voltak, hanem „színvakká” kellett tenni azt – idézi fel a faji megkülönböztetés felszámolását Búr Gábor Afrika-kutató, aki ekkoriban, 1994-ben maga is Dél-Afrikában tartózkodott, és könyvet is írt Nelson Mandeláról. Az ELTE docense szerint Mandelának nagy személyes szerepe volt abban, hogy ne alakuljon ki „fordított apartheid”, azaz ne fosszák ki vagy űzzék el az akkor mintegy hatmilliós fehér kisebbséget. Pedig hallatszottak akkoriban olyan hangok is, hogy a búrokat be kell szorítani a tengerbe. A negatív térségi példa Zimbabwe (az egykori Dél-Rodézia), amely 1980-ra vívta ki függetlenségét a brit gyarmati uralom alól. Ám az ottani vagyoni újraelosztás nem a feketék széles rétegeinek gyarapodását szolgálta, aminek következtében az ország Afrika trópusi részének legfejlettebb államából idővel a világ legszegényebb országainak sorába süllyedt le – mutat rá az Afrika-kutató.
A politikai átmenet dacára Dél-Afrika két évtized elteltével is hatalmas problémákkal küzd. Az apartheid idején elképzelhetetlenül nagyok voltak a vagyoni különbségek a dúsgazdagok és a mélyszegények között, de ma is az egyenlőtlenségek jellemzőek. Ahogy a New York Times vasárnapi riportjában egy dél-afrikai felszolgálónő nyilatkozza, a „szivárványnemzet” álom, nem pedig valóság, a politikai hatalom pedig – teszi hozzá egy szakértő történész –, olyan epizódokat leszámítva, mint a 2010-es labdarúgó-világbajnokság, eltűri a „megélhetési bűnözést”. Van, ahol az utca egyik fele nyomortelep, a másik őrzött, zárt lakópark, s így „a harmadik világ attitűdjei találkoznak a fejlett világ vágyaival”. Az apartheidellenes küzdelemből kinőtt Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) ugyan hatalmi monopóliumot jelentett az elmúlt két évtizedben, de sokan zúgolódnak: a felhalmozott vagyon, a vállalkozások zöme ma is a fehér kisebbség kezén van. A rossz közbiztonság miatt a ténylegesen az országban élő fehérek száma mintegy egy-két millió fővel csökkent. 1994 után a fehér bevándorlás leállt, míg a zimbabweiek ma már negyede-ötöde átköltözött a térség mindezen nehézségek dacára is legfejlettebb országába.
Nagy gondot jelentenek az „elveszett nemzedékek” is. Az elmúlt tizenöt évben is egymillió ember nőtt fel és tanulta meg „Soweto népének” azt a nihilista felfogását, hogy tanulni, vagy akár csak a közüzemi számlákat befizetni a fehéreket támogató magatartás. Emiatt tömegek vannak, amelyek ma sem rendelkeznek a munkaerőpiacon is hasznavehető tudással.
Búr szerint ugyan nem igazolódtak be a várakozások, amelyek szerint majd Dél-Afrika rántja ki a fekete kontinenst a slamasztikából, mégis pozitív példát mutat a földrésznek, és térségi jelentőségét is ennek megfelelően értékelik. „Nagy szerepe van Afrika az elmúlt 10-15 évben bekövetkezett fejlődésében.” Így például a számottevő ipari termeléssel, know-how-val rendelkező Dél-Afrika igyekszik ellensúlyozni Kína befolyását a földrészen. Abból indul ki ugyanis, hogy az a munkamegosztás, amelynek során Afrika gyenge minőségű iparcikkekért cserébe olcsó nyersanyagot szolgáltat a világ legnépesebb, és az utóbbi években Afrikában is feltűnően aktív országának, nem a legkedvezőbb számára.
