„Kapitalizmusunk létfontosságú szereplői súlyos pénzügyi helyzetbe kerülnek, mert csökkenő bevételre számíthatnak” – állapítja meg Piero Ostellino a Corriere della Serában a legfrissebb piaci híreket elemezve.

A megsarcoltak között vannak mindenekelőtt a kis- és középvállalkozók, a kiskereskedők, az egyéni szellemi vállalkozók, a magánszektor alkalmazottai, az alkalmi szerződésekkel, csekély munkajogi védelemmel foglalkoztatottak, akik igyekeznek felszínen maradni a túlzott adók, a bürokrácia, a politikai kiváltságok áradatában. Bennük még megvan a képesség, hogy versenyképessé tegyék Olaszországot.

Csakhogy nagyobb érdekérvényesítő ereje van a másik oldalnak: az állami és a magántulajdonban lévő nagyiparnak, amely tudja, hogy nem engedik elsüllyedni, a hitelrendszernek, amely talpon tudott maradni a válságban, de részben azért, mert a politika megvédte. Ide tartoznak továbbá a hivatásrendekbe tömörülő szakmák, amelyeknek kamarái előjogokat vívnak ki, és korlátozzák a versenyt. Ugyanez vonatkozik a közalkalmazottakra, akiknek rövidlátó szakszervezetei elleneznek minden változást. Végül ide sorolandók az önkormányzati menedzserek, akiknek tevékenységéhez a korrupció java fűződik. Közös bennük, hogy nem a piacon kell helytállniuk, s ezért a változatlanságban érdekeltek.

Érdekes módon nem is változik semmi, pedig elvben az első csoport alkotná Berlusconi miniszterelnök szavazóbázisát. A jobboldali kormányfő meg is ígérte, hogy csökkenti az adókat, a bürokráciát, a túlszabályozást, de koalíciós partnereinek ellenállásába ütközött. Igaz, nem is erőltette a dolgot, mert maga is igyekezett megnyerni az állami támogatásra támaszkodó rétegeket, holott ők inkább a baloldalra szavaznak. Most aztán Berlusconinak el kell gondolkodnia azon, hogy vajon az ő választói bázisa hogyan fogja átvészelni a válságot. „Talán már késő, de a miniszterelnöki hivatal környékén ideje lenne a számvetésnek – és a cselekvésnek.”