Afrikán csak Isten segíthet
„Ateista vagyok, de őszintén hiszem, hogy Afrikának égető szüksége van Istenre” – írja a londoni Timesban Matthew Parris újságíró, aki a hetvenes-nyolcvanas években egy ideig az alsóház konzervatív párti tagja volt.
Parris Dél-Afrikában nőtt fel, és kora ifjúságától ateistának vallja magát. Mint írja, talán emiatt nyomta el magában azt a tapasztalatot, hogy a keresztény afrikaiak mások, mint a meg nem tértek. Nyitottabbak.
Korábban is látta, hogy a keresztény misszionáriusok áldozatos és értékes munkát végeznek, de úgy gondolta: kár, hogy a vallás is a kínálat része. Szebb lett volna csak úgy, a saját hitük terjesztése nélkül segíteni. Végső soron azonban pozitívnak látta a mérleget, és úgy vélekedett, hogy ha a misszionáriusokat a hitük készteti rá, akkor végül is a hit használ.
Amikor karácsony előtt visszatért szülőföldjére, a ma Malawinak nevezett egykori Nyaszaföldre, rájött, hogy ennél többről van szó: a keresztény hit ugyanis pozitív változást idéz elő az afrikaiak mentalitásában. A hagyományos afrikai hitvilág számtalan változatában az a közös, hogy az egyént nem önmagában értékeli, hanem csak a közösség részeként. Ez összetartja a csoportot, de az egyéni kezdeményezést, az állapotokon való változtatás képességét megbénítja.
Az egyén hagyományos szerepfelfogása egyúttal a demokrácia fejlődését is gátolja, hiszen ebben a világban csak a feltétlen lojalitás fogadható el. Ez megfelelő a városi bandák szervezéséhez, de a lojális ellenzékiség fogalmát kizárja. Márpedig anélkül nincs demokrácia.
A kereszténység azt az újdonságot hozza el az afrikaiaknak, hogy közvetlenül, mindenféle csoport vagy vezető közbejötte nélkül Istennel lehetnek kapcsolatban. Ennek pedig felszabadító hatása van az ember alkotóképességére.
A cikkhez százával érkeznek a hozzászólások. Többnyire vallásos olvasók fejezik ki elismerésüket, amiért a szerző felül tudott emelkedni ateista meggyőződésén. De vannak kritikus megjegyzések is. Az egyik azt hozza szóba, hogy Ruanda elég nagy mértékben megtérített földjén az egyházak nem állították meg az irtóháborút a 90-es években, sőt, egyes helyeken papok vezérletével folyt a törzsi öldöklés. Van, aki attól tart, hogy Afrikában az iskolázatlanság miatt a vallásosság különösen harcias formái terjedhetnek el, egyébként nemcsak a keresztények, hanem a muzulmánok körében is. A vallás is közvetíthet egészségtelen csoportidentitást, amely az egyént elnyomja.
