A harcosok legalább tizennégy embert megöltek, tizenötöt megsebesítettek, s néhány túszt is ejtettek igen rövid idő alatt. Aztán, amilyen hirtelen érkeztek, olyan gyorsan távoztak is terepjáróikon.

Ez volt az első komolyabb fegyveres konfliktus Maliban a tuaregek és a hadsereg között a júliusban algériai közvetítéssel megkötött fegyverszünet óta. A ma is nomád életmódot folytató, a Szahara szinte egészét a saját földjének tudó tuaregek Maliban és a szomszédos Nigerben is azért harcolnak lassan két évtizede, hogy a homok alatt rejtőző ásványkincsek jövedelméből nekik is méltó rész jusson.

A berber eredetű pásztornép évszázadok óta a sivatag ura, karavánok kísérői vagy fosztogatói, a kereskedelem és a kultúra közvetítői a nyugat- és az észak-afrikai népek között.

Amikor a franciák az 1960-as évek elején feladták észak- és nyugat-afrikai gyarmataikat, a tuaregek – mintegy háromszázezren – arra ébredtek, hogy területeiket a volt gyarmatosítók által önkényesen, minden földrajzi és etnikai szempontot figyelmen kívül hagyva meghúzott új államhatárok szabdalják szerteszét, és egységes földjükön öt ország (Mali, Niger, Burkina Faso, Mauritánia és Algéria) lakói lettek. Igaz, ezek a vonalak őket a legkevésbé sem zavarták, továbbra is úgy vándoroltak országról-országra, ahogy évszázadokon át.

Sokkal nagyobb baj a számukra a vissza-visszatérő, mindent letaroló sáskajárás és a szárazság, amely soványka legelőiket kiégeti, s időről-időre éhínséggel fenyegeti őket. Ráadásul mind gyakrabban ütköznek idegenekbe, akik az ő földjüket feltúrva kutatnak ásványkincsek után.

Nem hiába: a végtelen, terméketlen homok alatt mesés gazdagság rejlik. Még az ugyancsak jelentős mennyiségű aranynál – Mali a világ egyik legnagyobb aranykitermelője – is értékesebb az elsősorban Niger földje alatt megbúvó óriási urániumkincs, amelyre elsőként a volt gyarmattartó franciák csaptak le, nyomukban nem sokkal később megjelentek az amerikaiak, s újabban Kína is élénken érdeklődik az atomenergia előállításához szükséges érc kitermelése iránt.

Föld alatti kincsei ellenére a világ legszegényebb országai között tartják számon Nigert, s Mali sem áll sokkal jobban. Az egyre növekvő bevételek mindkét országban nagyrészt a korrupció útvesztőiben tűnnek el, a gazdaság és az infrastruktúra fejlesztésére, különösen az északi, többnyire tuaregek lakta vidékeken alig jut pénz, legfeljebb, annyi, amennyit a bányászat érdekei megkövetelnek.

A szétszórtan élő nomád pásztorok lázadása a kilencvenes években érett szervezett felkeléssé, amikor megalakult a Nigeriek Mozgalma az Igazságért (NMJ) nevű szervezet, amely nem riad vissza a legvéresebb gerillaakcióktól sem – akárcsak Maliban harcoló testvéreik – hogy a niamey-i, illetve a bamakói kormányt arra késztessék, hogy követeléseiket teljesítse. Ezek mindkét államban igen egyszerűek: ha már az ő földjeik alól bányásszák ki az ország valutabevételeinek döntő hányadát, s ők szenvedik el a bányászat okozta környezeti károkat, nagyobb részt kérnek az arany és az uránium jövedelméből, továbbá, hogy ne tartsák őket alsóbbrendű állampolgároknak.

Ha másban még nem is, haditechnikában máris felzárkóztak a XXI. századhoz, ami a hagyományos harci szellemmel párosulva a legkevésbé sem megnyugtató az említett kormányok számára. A technikai újdonságok mellett és révén a tuaregekhez is mindinkább eljutnak korunk szellemi, politikai áramlatai, s így egyre inkább képesek érdekeiket és értékeiket megvédeni, s nem csupán fegyverekkel, noha egyelőre a puskaropogás a leghatékonyabb érvük.

A mali és a nigeri kormány többé már nem intézheti el a tuaregeket azzal, hogy drog- és fegyvercsempészekkel nem tárgyal – még ha ez jórészt igaz is – mert a sorozatos rajtaütések célpontjai előbb-utóbb nemcsak garnizonok, hanem a pénzt hozó bányák is lehetnek.

Tuareg nők