A londoni magyarázat
David Cameron beszámolójának leggyakrabban visszatérő eleme az „ország érdekeinek megvédése” volt. A felszólalás három témára terjedt ki: mi történt Brüsszelben, mit jelent ez Nagy-Britannia számára és mi következik a jövőben?
A kormányfő hangsúlyozta, hogy „őszinte célja volt a megegyezés”, hiszen a szigetország számára rendkívül fontos az eurózóna problémáinak megoldása. Úgy érzi, nem szabott teljesíthetetlen feltételeket, követelései „szerények, józanok és lényegesek” voltak. A bankokkal kapcsolatban például inkább szigorúbb, mint enyhébb szabályozást célzott meg.
A kért biztosítékokat azonban szerinte nem kapta meg. A lisszaboni szerződés megváltoztatása az egész Európai Unió természetét átalakítaná, úgy, hogy csak az eurózónához tartozó országok erősödtek volna meg. Ilyen körülmények között nem fogadhatta el a módosítást. Nagy-Britannia továbbra is teljes jogú tagja marad az uniónak, ahová „kereskedő” országként az export fele irányul. Cameron emlékeztetett arra, hogy London sem a schengeni egyezményhez, sem az euróhoz, sem az Euró Plusz paktumhoz nem csatlakozott, és ezúttal sem volt hajlandó „példa nélküli hatalomról lemondani Brüsszel javára”.
A konzervatív politikus elismerte, hogy a csúcstalálkozó „bizonyos haladást elért”, de nagyon sok még a tennivaló, mindenekelőtt az októberi megállapodást kellene megvalósítani.
Az állásfoglalásra Ed Miliband, az ellenzék vezére úgy reagált, hogy Cameron „nem védte meg a brit érdekeket, és a csúcsértekezlet kimenetele előnytelen” az ország szempontjából. Mint mondta, kevesen gondolták volna, hogy 26 ország magára hagyja Nagy-Britanniát, és a kormányfő a jövőben a Financial Times-ból fog értesülni az euróval kapcsolatos döntésekről, anélkül, hogy fontos értekezleteken hallathatná a szavát. A munkáspárti vezető kifogásolta, hogy a kormányfő nem keresett és talált szövetségeseket.
