A lakópark nem számít telepnek
Amikor Izrael 1967-ben elfoglalta Jeruzsálem egészét, kiterjesztette a mindössze hat négyzetkilométeres város önkormányzati határait, így 71 négyzetkilométerre növelve az alapterületet. Ennek katonai, demográfiai és földrajzi okai voltak. Az új területeken – mely immár 28 palesztin falut is magába foglalt – Izrael 12 zsidó városrészt hozott létre, ahol ma körülbelül kétszázezer izraeli él. Mellettük körülbelül kétszáz ötvenezer palesztin lakik Kelet-Jeruzsálemben. Nekik kék izraeli személyigazolványuk van: azaz jogosultak egészségügyi és szociális ellátásra, járnak nekik az önkormányzati szolgáltatások, de nincs izraeli útlevelük, nem állapolgárok, és nem szavazhatnak a nemzeti választásokon. (Annak idején Izrael felajánlotta nekik az állampolgárságot, de azt a nemzeti öntudatra hivatkozva nem fogadták el a palesztinok.) Legtöbbjük azonban az önkormányzati választásokon sem vesz részt, úgy érzik, azzal legitimálnák az izraeli uralmat. A biztonsági kerítés – amely Jeruzsálem körül fallá válik – izraeli részre tereli kelet-jeruzsálem nagy részét, ugyanakkor 55 ezer kelet-jeruzsálemi palesztin kint ragad. Egyszerű, ciszjordánaiai palesztinoknak külön engedélyre van szükségük ahhoz, hogy Kelet-Jeruzsálembe utazzanak.
Izrael oszthatatlan fővárosaként tekint Jeruzsálemre (ezt a nemzetközi közösség nem ismeri el, a legtöbb nagykövetség ezért Tel-Avivban található), így az ott épült lakóparkokat nem tekinti telepeknek. Kelet-Jeruzsálem összefüggő negyedeiben éppen ezért rengeteg olyan izraeli él, aki nem tekint magára telepesként, ideológiai kötöttségektől mentes, azért lakik ott, mert egyszerűen olcsóbb volt a lakásbérlet, mint a város nyugati felében. Ráadásul otthonaik majdnem az összes rendezési terv szerint Izraelhez tartoznának. A cionista-vallásos telepes mozgalmak fanatikusai kisebb lakótömbökben, mélyen a palesztinok lakta városrészekben élnek. Mintegy kétezren lehetnek, s az izraeli kormányzat kb. ugyanennyi rendőrt rendel ki védelmükre. A békefolyamat hívei attól tartanak, hogy a – kormányzat támogatását élvező – telepesek nyomulása a politikai, területi konfliktust vallási konfliktussá változtatja.
A jeruzsálemi építkezéseket – mivel Izrael szerint ezek nem a klasszikus ciszjordániai telepek – nem is a honvédelmi minisztérium kezeli, hanem a polgári hatóságok. A föld túlnyomó többsége az egész országban köztulajdonnak számít, s közel 80 százalékban állami kézben van. További 14 százaléka a Zsidó Nemzeti Alap tulajdona, de ezeket a területeket is egy kormányügynökség, az Izraeli Földhivatal kezeli. Amikor a kormány fejlesztésre jelöl ki egy területet, ahogy azt ez esetben Kelet-Jeruzsálemben is tette, tendert ír ki a beruházásra, s a nyertes pályázó építheti meg és dobhatja piacra az új ingatlanokat. Ám a földek kezelését sokszor telepes mozgalmak kapják meg potom áron.
Ezeknek a szervezeteknek gyakran sikerül megszerezniük olyan épületeket, földeket, ahol palesztinok laknak. Egyrészt a török, brit időkből zavaros, hiányos dokumentáció maradt a földviszonyokról. Másrészt a palesztinok nagyon ritkán kapnak építési engedélyt, s az egyre szaporodó családok így önkényesen építenek lakásokat, toldalékokat, amelyeket az izraeli állam aztán jogszerűen lebulldózerez. Ráadásul a „távolmaradás” törvény alapján lefoglalható az a palesztin lakás, otthon, amelynek tulajdonosa bizonyíthatóan nem tartózkodott otthonában 1948 szeptembere előtt: ekkor az arab-izraeli háborúban több százezer palesztin hagyta el otthonát.
Egy építkezési tervet egyébként a helyi önkormányzati tanácsnál is el kell elfogadtatni, majd a belügyminisztériumhoz tartozó másik bizottságnak is rá kell bólintania a tervre (ez történt a múlt héten bejelentett 1600 lakással kapcsolatban). Elvileg ekkor még hatvan napig lehet kifogást emelni az építkezés ellen, mielőtt megvalósíthatóvá minősítik a tervet. Több ezer lakás sorsa kering a rendszerben, melyek egyik célja – békeaktivisták és palesztinok szerint – hogy teljesen elvágják Kelet-Jeruzsálemet ciszjordániától, így akadályozva meg, hogy a palesztin állam fővárosa legyen.
