Cseh politikusok tragikomédiának, mások szomorújátéknak minősítik azt, amit Václav Klaus és euroszkeptikus hívei hónapokon át műveltek a lisszaboni szerződés cseh ratifikálásával. Kétfrontos, nyilvánvalóan összehangolt össztűz alá vették a dokumentumot, azzal a céllal, hogy minden áron megakadályozzák az életbe lépését.

A cseh képviselők tavaly tavasszal azzal késleltették a parlamenti vitát, hogy az Alkotmánybíróságtól kértek állásfoglalást: vajon az uniós egyezség egyes rendelkezései nem nem ellentétesek-e a cseh alkotmánnyal, nem sértik-e az ország szuverenitását. Ezzel a lépésükkel hónapokra sikerült leállítani a ratifikációs folyamatot, mert a honatyák addig nem utalták második olvasatba a szerződést, ameddig a taláros testület nem dönt.

Nem tétlenkedett Václav Klaus sem, aki minden lehetséges alkalommal - idén februárban nagy botrányt kavart európai parlamenti felszólalása során és máshol is - keményen ostorozta a lisszaboni szöveget. Tavaly ősszel még az ír külügyminiszter is bírálta őt azért, mert dublini látogatása során együtt darvadozott a lisszaboni dokumentum egyik legfővv ellenzőjével, Declan Ganleyvel. Éppen e látogatása miatt kellett tavaly két héttel későbbre halasztani a brnói székhelyű alkotmánybíróság nyilvános tárgyalását, amelyre csak november végén került sor.

Természetesen megjelent a cseh elnök is, aki magabiztosan hangoztatta, hogy „a vitatott szerződés fatálisan korlátozza a tagországok szuverenitását, és megrengeti a jelenlegi cseh alkotmányos jogrendet." Ezután feltette a szónoki kérdést, „hogy az Európai Unióban vajon ki a hatalom forrása? A nép semmiképpen sem" - vágta is rá azonnal. Majd figyelmeztette a bírákat, hogy az ország függetlenségéről döntenek, amelyért oly sok hazafi az életét is áldozta. Ott jelentette be először, hogy bárhogy dönt a testület, a lisszaboni szerződést csak abban az esetben hajlandó aláírni, ha a dokumentumot Írországban ratifikálják. Röviddel ezután, tavaly november végén,  a cseh alkotmánybíróság úgy határozott, hogy a szenátorok kifogásai megalapozatlanok.

Ezzel azonban nem ért véget a politikai csata, mert a tizenhét szenátor ezután a lisszaboni szerződés teljes szövegét, mi több: a római egyezményt és a maastrichti egyezményt is alkotmánybíróságra adta, a már ismert kérdéssel, vajon nincsenek-e ellentétben az ország alkotmányos rendjével.

Mindeközben nem váltak valóra a cseh elnök reményei sem, mert nemrég eredményes volt az ír népszavazás és lengyel kollégája, Lech Kazcynski sem makacskodott tovább. Klaus azonban élvezte, hogy tovább fricskázhatja az uniót, s nyilván azt is, hogy a világlapok címlapjára került. Nem zavarta az sem, hogy negatív hősként. Veszíteni azonban nagyon nem szeret, ezért előhúzta a lomtárból a szudétanémet kártyát, amelyről nyilván jól tudja, hogy cinkelt, hiszen az uniós alapjogok chartájának nincs visszamenőleges  hatálya. Ám ez a lap még mindig hatásos, mert  hazájában máig sokan  tartanak a második világháború után a szülőföldjükről kiűzött németek valamiféle kárpótlási igényeitől. Ráadásul a csehek döntő többsége sem tudja, mi fán terem a lisszaboni szerződés.

A kör lassan bezárul. A múlt heti uniós csúcson részben eleget tettek Klaus kérésének, a jóváhagyott kivételben a Benes-dekrétumról  szó sem esik, viszont Csehország mentességet kap az uniós alapjogok chartája alól, A cseh alkotmánybíróság pedig másodszor is rábólintott a lisszaboni szerződésre. Véget ért a prágai komédia - Klausnak is be kellett adnia a derekát.

Václav Klaus