A pokolba kívánták Márquezt
A pokolról szóló kívánság kisebbfajta lavinát indított el, Cabalt csak a Twitter-oldalán több százan kritizálták és fenyegették meg Erre a képviselőnő úgy válaszolt, ő soha nem kérdőjelezte meg Márquez irodalmi nagyságát, csak a markánsan baloldali politikai beállítottságával és a Castróhoz fűződő jó viszonyával van gondja, a felhördülés nyomán végül törölte is az üzenetet. Még a pártja is hivatalos közleményben határolta el magát tőle, jelezve, Márquez az irodalom csúcsára vezette Kolumbiát. A közleményt Uribe és a CD elnökjelöltje, Oscar Ivan Zuluaga nevében adták ki.
Ettől függetlenül a kirohanás ékesszólóan jelzi, hogy Márquez mennyire megosztó személyiség Kolumbiában. Nyilvánvalóan a politikai beállítottsága és a Castróval ápolt jó viszonya miatt, de a jobboldal soha nem kedvelte. A CD-nél utoljára azzal vágta ki a biztosítékot, hogy a tekintélyével beszállt a kormány és a szélsőbaloldali gerillaszervezet, a FARC között Havannában zajló béketárgyalásokba, amelyeket a CD hivatalosan élesen ellenez. (A FARC csütörtökön szintén Twitter-üzenetben siratta el Márquezt. A kolumbiai író 1996-os regénye, az Egy emberrablás története a FARC Kolumbiát évtizedeken átszaggató harcával foglalkozik.)
Márquez 1981-ben hagyta el Kolumbiát, állítólag azután, hogy kormánykörökből megtudta, a hadsereg ki akarja hallgatni az M-19 nevű, forradaalmi szocializmust hirdető gerillaszervezet képviselőivel fenntartott kapcsolatai miatt. A gyakori alkalmi látogatáson túl soha többé nem tért vissza a hazájában élni. Azután, hogy a menekülése után egy évvel, 1982-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, Belisario Betancur akkori kolumbiai elnök megpróbálta visszacsalogatni egy európai nagyköveti poszttal, de ezt Márquez nem fogadta el. Vándorló, nosztalgiázó kolumbiai vagyok – mondta magáról. Haláláig főleg Mexikóban – Mexikóvárosban – élt.
A jobboldal mellett nem feltétlenül rajong mindenki Márquezért a szülőföldjén, Aracatacában sem. A tikkasztó hőségéről ismert 45 ezres városka – írja az AP – egyszerre ihlette és taszította az írót. Ez a Száz év magány képzeletbeli városán, Macondo leírásain is látszik, az érzés pedig gyakorta kölcsönös volt. Aracatacát most ugyan elárasztja a tömeg a háromnapos hivatalos gyász miatt, de a helyiek között van, aki inkább haragszik. A leginkább azért, mert a hatalmas vagyona ellenére Márquez soha egy árva centavót sem adott a szülővárosának. Így arra a vízvezetékre sem, amelyre Aracatacának égető szükség lenne, és amely a több avatási ceremónia ellenére máig, az évek múltán sem készült el. Sokak szemében hasonlóan visszatetsző húzás volt, hogy amikor a szülőházát 2006-ban múzeummá alakították, a terveket megnézni hajlandó volt, de a 350 ezer dollárba kerülő felújításhoz anyagilag hozzájárulni már nem.
Nem elég, hogy feltette Aracatacát a térképre? – kérdezik eközben viszont azok, akik megbocsátanak mindezért. Egyikük, a most 91 éves Betancour szerint politikai nézeteitől függetlenül Márquez mindig Kolumbia békéjéért és az eredeti foglalkozásáért, az újságírásért dolgozott. Akkor is, amikor a 1998-ban dobpergés és fanfárok nélkül megvette a Cambio című lapot, újságírók generációinak a jövőjét biztosítva, és később is, amikor összehozott egy alapítványt újságírók képzésére szerte Dél-Amerikában.
Márquez hamvai hétfőig Mexikóvárosban lesznek kiállítva. Aracataca polgármestere azt szeretné, ha a hamvakat ezután a városka kapná, de még az is előfordulhat, hogy Mexikó és Kolumbia megosztozik rajtuk. Ezt Jose Gabriel Ortiz, Kolumbia mexikói nagykövete vetette fel pénteken. Márquez családja egyelőre nem nyilatkozott az ötletről.
