'Szép a fejed! Levágom!'
Ahogy Azsdabíja keleti kapuja felé haladtunk, mellénk húzódott egy autó, amelyből sofőr azt kiabálta ki: "Már a városban vannak! Már a városban vannak!" Két másik, korábban a felkelők kezén lévő város, Rasz Lanuf és Brega elestéről már tudósítottunk. Ott az volt a tapasztalatunk, hogy Kadhafi erői először napokig bombázzák a területet, majd lassan előrenyomulnak a szárazföldön. Ha Adzsdabíja elesik, nyitva áll az út Kadhafi előtt a felkelők "fővárosáig", Bengáziig - senki sem tudta, mi várható ezekben a napokban, és mi sem tudtuk.
Ahogy elhagytuk Azsdabíja utolsó kereszteződését Bengázi felé, a távolban megláttunk egy ellenőrzőpontot. "Szerintem ezek Kadhafi katonái" - mondta Lynsey. A sofőrünk, Tyler és Anthony nem értettek egyet, de másodperceken belül kiderült, ezeken az embereken valóban rendes katonai egyenruha van. A kocsijaik katonai alakzatban álltak.
Véletlenül átjutottunk az első ellenőrzőponton. "Menj tovább! Ne állj meg!" kiabálta Tyler Mohammednek, a sofőrünknek, de Mohammednek nem volt más választása. Már túl késő volt. A katonák feltépték a kocsi ajtajait. "Újságírók!" kiáltotta Mohammed.
Tyler ült elöl, egy katona kihúzta az autóból. Steve-et a kameratáskájával együtt ráncigálták ki. Anthony és Lynsey is kikászálódtak.
Abban a pillanatban a felkelők tüzet nyitottak az ellenőrzőpontra, záporoztak a golyók körülöttünk. Tyler kitépte magát a katona szorításából és futni kezdett. Anthony Tyler után indult. Lynsey ösztönösen megragadta a kameráját, de egy katona kitépte a kezéből, aztán ő is szaladni kezdett. A katonák próbálták Steve-et a földre kényszeríteni, de miután elvették a kameráját, ő is elfutott.
Beszaladtunk egy egyszerű, egyszobás házba, ahol egy nő kisgyermekét szorongatta. Mindketten megállíthatatlanul zokogtak, egy katona próbálta nyugtatgatni őket. Amikor odaértünk, a katonák ránk szegezték a fegyvereiket, megvertek minket, kiürítették a zsebeinket és arra kényszerítettek, hogy térdeljünk.
Tyler kezeit egy sállal kötözték össze. Egy katona levette Lynsey cipőjét, és a cipőfűzővel közte meg. "Istenem, csak meg ne erőszakoljanak" - suttogta Steve-nek.
"Te vagy a tolmács, te vagy a kém!" – üvöltötte egy katona az arabul beszélő Anthony felé. Pár perc múlva a hasunkra kellett feküdnünk.
Üresnek érzed magad, amikor azt hiszed, itt a vég
Mindegyikünk volt már kemény helyzetben az elmúlt években. Lynsey-t 2004-ben rabolták el Falludzsában, Irakban, Steve Afganisztánban esett fogságba 2009-ben. Tyler több sérülést szerzett Csecsenföldön és Szudánban, mint azt meg tudná számolni, Anthonyt pedig egyszer hátba lőtték 2002-ben, mert azt hitték róla, hogy izraeli katona. Ezzel együtt abban a pillanatban egyikünk sem gondolta, hogy ezt megúszhatjuk élve. Steve folyamatosan próbálta tartani a szemkontaktust fogvatartóinkkal. Minket lebénított a tehetetlenség. Üresnek érzed magad, amikor azt hiszed, itt a vég.
"Lődd le őket" - mondta nyugodtan egy magas katona. Egy másik azonban megrázta a fejét. "Nem lehet. Amerikaiak."
Inkább megkötözték a kezeinket és a lábainkat. Lynsey-t egy platós Toyotához vitték, és arcon ütötték. Steve-t és Tylert is megütötték, Anthonyt pedig lefejelték.
Ezekben az első percekben volt a legtöbb fizikai bántalmazás. De kedvességgel is találkoztunk - a negyven évi diktatúra ugyan eltorzította a társadalmat, de a vendégszeretet és a nagylelkűség ősi hagyományait nem ölte ki teljesen. A platón ülő Tylernek és Anthonynak egy katona datolyát és narancslevet hozott. Steve és Lynsey is kapott inni.
A platón ülve Lynsey látott egy kiterített holttestet, de nem tudta megállapítani, hogy Mohamed volt-e az. Attól tartunk, igen. Ha meghalt, életünk végéig azzal a teherrel kell élnünk, hogy egy ártatlan ember a mi rossz döntéseink miatt halt meg egy cikkért, amiért nem érdemes meghalni.
Egy cikkért sem érdemes meghalni, de akkor túl vakok voltunk ahhoz, hogy ezt beismerjük.
Nem tudják elképzelni Líbiát Kadhafi nélkül
Alkonyatkor újabb ádáz tűzharc tört ki. Mi a szabad ég alatt, a platós kocsiban ültünk. Tylernek sikerült annyira meglazítani a kezén lévő kötést, hogy ki tudta nyitni az ajtót. Anthony segítségért kiáltott, miközben a fogával próbálta elmozdítani az autó ajtójának nyitóját. Egy katona végül kiengedte Tylert, aki kisegítette a többieket. Egy pillanatra a fogva tartóink élete is veszélyben forgott. Ahogy az órák múltak, étellel, itallal, cigarettával kínáltak.
"Ezek az iszlám erkölcsei" mondta az egyik katona Anthonynak. "Ezek Kadhafi erkölcsei. Emberségesen bánunk a foglyainkkal." Pár órára valóban így tettek. Takarót és matracokat hoztak nekünk, majd bezártak minket a kocsiba. Amikor a felkelők újra lőttek, kiszálltunk a kocsiból és a földre vetettük magunkat. Utána visszatettek a kocsiba, majd amikor újra megkezdődött a lövöldözés, ismét együtt vetettük magunkat a földre. Végül hagyták, hogy a kocsi mögé feküdjünk. Lynsey visszakérte a cipőit, helyette megkapta Tyler hátizsákjából az akkorra már a lövésektől átlyukasztott férficipőt. Szerda hajnali kettőkor felébresztettek minket. "Gyülekeznek a felkelők" kiabálta egy tiszt. Sosem értettük meg igazán a parancsnoki rendet. Senkin sem volt rangjelzés. Úgy tűnt, az a parancs, amit leghangosabban kiabálnak.
Visszatekintve, a felkelők és Kadhafi csapatai nem nagyon különböztek egymástól szervezettségben. Mindkét csoport fegyveres fiatalok bandája volt, akik meg voltak győződve a másik csoport gonoszságáról.
A felkelők 42 évnyi diktatúra ellen harcoltak, egy az ellenzék által őrültnek tartott vezetővel szemben. A Kadhafi oldalán harcoló katonák pedig meg voltak róla győződve, hogy az al-Kaida és líbiai iszlamisták ellen küzdöttek, és nem értették, hogy mi, amerikaiak miért nem értjük meg ezt.
A minket körülvevő katonák közül (akik mind Kadhafi 1969-es hatalomátvétele után születtek) egyik sem tudta elképzelni Líbiát Kadhafi nélkül.
"Gyönyörű a fejed formája! Le fogom vágni!"
Átvett minket egy új, durvább csoport. Bekötözték a szemünket, megkötözték a kezeinket és lábainkat, és megvertek minket. Betuszkoltak minket egy katonai kocsiba, ahol Lynsey-t megtapogatták. Sosem kiabált, csak kérlelt. Egy katona befogta a száját, ahogy végigtapogatta. "Ne beszélj" mondta arabul. Egy másik katona megpróbált egy bajonettet döfni Steve hátsójába - majd jót nevetett rajta.
Fél óra múlva megérkeztünk - sejtéseink szerint - Azsdabíja másik odalára. Egy férfi, akit a többi katona sejknek nevezett, kikérdezett minket. majd elkezdtek gúnyolódni Tyleren.
"Gyönyörű a fejed formája" mondta Tylernek félig arabul, félig arabul. "Leszedem, és felteszem az enyémre. Le fogom vágni". Tyler émelyegni kezdett, azt kérte, hadd üljön le.
Újra egy platós kocsiba ültettek minket, ahol Lynsey-n kezdtek el gúnyolódni. "Talán meghalsz ma este" – mondta neki egy katona, ahogy megsimogatta a kezét és az arcát. "Talán igen, talán nem."
Fogságba esésünk kezdete óta a katonák azt mondták, elvisznek minket egy általuk "doktornak" nevezett férfihoz. Mások Dr. Moataszimnak nevezték, aki Kadhafi egyik, legkegyetlenebb fia. Kadhafi fiai különböző alakulatok fölött rendelkeznek, mindegyik a saját szabályai szerint.
Szerda reggel fél kilenckor bekötözték a szemünket, és egy platós kocsin elvittek minket Kadhafi ezredes szülővárosába, Szirtbe, hat órányi útra Adzsdabíjától.
Az ismeretlen a legfélelmetesebb
Hadizsákmánynak éreztük magunkat, a számtalan ellenőrzőpont mindegyikénél újabb katonák jöttek oda, hogy megüssenek minket. "Mocskos kutyák" - kiabálták.
Évek óta tudósítottunk megkötözött, kiszolgáltatott, fogva ejtett emberekről akár az iraki Abu Graibból, vagy Afganisztánból. Most mi voltunk az arctalanok, akikről talán túl szenvtelenül tudósítottunk korábban. Életünkben először éreztük, mennyire dezorientál, ha bekötik a szemünket, mennyire szorít a műanyag bilincs, ami lassan kiszorítja a vért, és érzéketlenné teszi a kezünket.
Az ismeretlen a legfélelmetesebb. Nem tudod, mikor lesz vége, vagy mi következik. Késő délutánra egy szirti börtönbe vittek minket. A pince cellájában patkányokkal teli matrac volt, egy üveg a vizeletnek, egy kancsó víz és egy tál datolya. Ahogy beesteledett, azon gondolkodtunk, vajon tudhatja-e bárki is, hogy hol vagyunk.
"Isten, nyújts nekünk enyhülést" írta valaki a cella falára arabul. Anthonyt később elvitték kihallgatni, de nem látta a kérdezőt.
"Hogyan léphettek be vízum nélkül?" kérdezte tőle egy férfi. (A legtöbb újságíró Egyiptomon keresztül lépett be Líbiába. Arról a határszakaszról elmenekültek a líbiai határőrök. - A szerk.) "Nem tudja, hogy akár meg is ölhetik itt, anélkül, hogy bárki tudomást szerezne róla?" Anthony bólintott. A férfi aztán a felkelőkre terelte a szót: "Al-Kaidás fanatikusok, fegyveres bűnözők". "Hogy tudnák ők valaha is vezeti Líbiát?" – kérdezte. Anthony visszajött a cellába, és rájöttünk, hogy senki sem tudja, hol vagyunk.
A következő délutánon kaptuk a legkeményebb verést. Ahogy vártunk a szirti repülőtéren a gépre, amely Tripoliba szállít minket, Tylert megpofozták, Anthonyt puskatussal leütötték. Bekötözték a szemünket, megkötözték a kezünket, és Lynsey-t megint megtapogatták.
A gépen egymást kérdeztük, ez a kérdés minden állomásnál felmerül: "Mindenki itt van?". Az ismerős hangok jelentették a bajtársiasság lényegét. Amíg együtt vagyunk, van esélyünk. Semmi sem tűnt annál nagylelkűbb cselekedetnek, mint amikor a megkötött kezű Tyler elérte Anthony zakójának zsebét, kivett onnan egy doboz cigarettát, és meggyújtott Anthonynak egy szálat.
A repülőút 90 percig tartott. A gép személyzete elnézést kért tőlünk a történtekért.
"Le Írországgal!"
A tripoli repülőtéren egy vizelettől bűzölgő rendőrautóba raktak minket. Az őrök elvették a cipőinket, zoknijainkat, és öveinket. Az egyikük Anthony fülébe kiabálta: "Le az USA-val!". Aztán Steve fülébe is ugyanezt kiabálta. "De én nem amerikai, hanem ír vagyok" – tiltakozott Steve. "Le Írországgal!" kiabálta válaszul a katona.
A sorsunk valószínűleg ott dőlt el a kifutón. A belügyminisztérium, és más kormányzati szervek képviselői fél óráig vitatkoztak rólunk. Átraktak minket egy másik kocsiba, de búcsúzóul egy katona még leütötte Tylert.
Fél óra múlva a katonai hírszerzés egyik épületében voltunk. Tejet és mangólevet kaptunk. Megláttuk a csomagjainkat, azt hittük, sosem kapjuk vissza őket.
Egy zord kinézetű férfi megnyugtatott minket: "Nem verik meg, vagy kötözik meg magukat többé. Itt biztonságban lesznek, bár ha átszállítjuk magukat, be kell kötöznünk a szemüket. Itt nem esik bántódásuk."
Egy időre így is lett.
Átköltözettek minket edzőruhába, Lynsey új pólóján az állt: "Magic Girl!". Az éjszaka közepén bekötötték a szemünket, és egy férfi elé vezettek minket. "Önök az állam védelme alatt állnak" mondta a külügyminisztériumot képviselő férfi. Többen is elnézést kértek a történtekért. Egyikük azt mondta, különbséget kell tennünk a Kadhafihoz hű fegyveresek és a hadsereg között. Lynsey-t arról kérdezték, megerőszakolták-e.
A következő négy napban csak az unalommal kellett megküzdenünk. A cellánkban talált kötetekből Tyler elolvasta Shakespeare Julius Caesarját, Lynsey az Othellót kezdte el. Próbáltuk összerakni az elmúlt napok eseményeit, és kitalálni, mi történhetett Mohammeddel. Azon gondolkoztunk, vajon mikor kerülünk kegyetlenebb kezek közé újra. Amikor a légtérzárlat életbe lépett, és hallottuk a légvédelmi rakéták szűnni nem akaró tüzét, attól tartottunk, hogy élő pajzsnak fognak majd használni minket. Bűntudatot éreztünk azért, amiért a családjainak és a barátainak át kellett élnie mindezt.
A szabadulásunkat a diplomácia késleltette. A líbiai külügyminisztérium azt követelte, hogy átadásunkra egy amerikai tisztségviselő jelenlétében, két szuverén ország közti egyezség keretében kerüljön sor. Végül török diplomaták közvetítettek a felek között, és vittek minket a határhoz. Ahogy elhagytuk az országot, Kadhafi uralmát ünneplő plakátokat láttunk: "41 év állandó boldogság", állt az egyiken. Bennünk azonban egy külügyminisztériumi tisztségviselő szavai visszhangoztak, aki Yeats-et idézte Steve-nek:
"nem bántott, akit üldözök,
akit védek, nem szeretem"
(Szabó Lőrinc fordítása)
