„Ne írd alá, János!”
Valahogy nehéz csak úgy beesni egy tüntetésre. Két órája hallottam a dologról, hazarohantam, felvettem egy jégeralsót, felültem a belváros felé tartó S-Bahn-ra, az idefelé úton pedig vívódtam, újságíróként vagy résztvevőként legyek jelen. A lány táblája után megnyugszom: velük vagyok. Számomra a hajléktalanok közterekről való kitiltása, az életforma kriminalizálása volt az utóbbi évek leginkább döbbenetes fejleménye. A többi a hatalom megszerzéséről szólt, az érthető, hiszen a politika definíciója a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott harc. De az nem hagyott nyugodni, hogyan lehet ezt összeegyeztetni a keresztény lelkülettel, és hogy alszanak ezután.
A maroknyi csapat – negyvenen lehetünk - egy lány vezetésével beszéli meg, miről is van szó: Áder János bent, a berlini magyar nagykövetség épületében mond beszédet március 15. alkalmából. A parlament ma, 11-én fogadta el az alkotmánymódosításokat tartalmazó törvényjavaslatot; az államfőn áll a ratifikáció. „Ne írd alá, János!” – zendítünk ezért az első szlogenre, majd mindenki bekapcsolja az ébresztőjét-vekkerét, amivel csak készült.
A német rendőrök ekkor odajönnek és roppant finoman és nyugodtan jelzik: bár tiszteletben tartják a jogunkat a véleménynyilvánításra, mivel nem jelentettük be 48 órával ezelőtt a rendezvényt, nem tartózkodhatunk a nagykövetség körüli 50 méteres körzetben, át kell mennünk az épülettel szembeni járdaszigetre. Aki beszél, profi: mindenki csendben hallgatja a mély hanglejtésű, megfontolt német körmondatokat. Finoman utal rá, hogy még egyszer visszajön, öt perc múlva, és megint felszólít minket, és ha arra sem megyünk át, akkor egy harmadik felszólítás következik majd. – És azután? – kérdezi fel valaki. – Azután – de ez nem fog bekövetkezni, látja rajtunk, hogy nem olyan csapat vagyunk – kénytelenek lesznek fellépni ellenünk.
Az üzenet megteszi hatását: átballagunk és közben ismerkedünk. A hatalmas hideg csak tovább pezsdíti a dolgokon, gyorsabban jön a mosoly. Leesett a hó, most körülbelül mínusz öt fok lehet. Néder Panni, a főszervező itt elmondja: éjjel kezdték el szervezni a tüntetést Facebookon, mivel megtudták, hogy épp itt fog tartózkodni a köztársasági elnök, akin az egész javaslatcsomag áll vagy bukik. Pár órán át itt pattog a labda. Azt akarták üzenni, hogy ez a város is figyel. Otthon is járt tüntetésekre, és nem tudja lenyelni, ami történik. Ő is multitaskingozik: egy társával videót rögzítenek, interjúkat kéészítenek, amíg Áder odabent beszédet tart.
A többiek hozzá hasonlóan diákok vagy frissen végzett fiatal dolgozók. Van persze kivétel: egy kalapos, erősen raccsoló, németes kiejtéssel beszélő, és magát kiábrándult Fidesz-szavazónak aposztrofáló úr azt üzeni, hogy „hajléktalanok kilökése helyett a gazdaságra koncentráljanak és integrálják őket”. Egy fiatal család pedig hároméves kislányát is elhozta, aki kis piros hangszóróval áll, és szégyenlősen fogadja a felé irányuló mosolyokat. Családi, kedves tüntetés, rosszindulatnak nyoma nincs, a hatalmas hideg pedig csak jobban összehozza az ugráló, topogó csoportot.
Bentről jön az sms, hogy Áder beszéde véget ért. Ekkor újabb rigmushullám következik. Mivel a nagykövetség első emeletén a menüt a hatalmas ablakokhoz tolt asztalokra szolgálták fel, a bentiek arra kényszerülnek, hogy a feléjük kiabáló tömeget hallgassák és nézzék, sorban állnak vagy a falatkák után nyúlnak. Ez galvanizáló hatással van ránk - „Ne írd alá János!” – szólal meg újra az est örökzöldje, és arra az öt percre, amíg mindenki a hangját beleteszi a közösbe, hogy áthatoljon az ablakokon és a rendőri kordonon, ezeken az ember emelte buta határokon elhisszük, hogy lehet, hogy van értelme, és tényleg Jánoshoz beszélünk, Jánoshoz, aki egykoron így állt a Parlament előtt, és egykor fiatal volt és még hitt. Ahogy mi ekkor hisszük: hátha nem írja alá, és ebben hátha nekünk is szerepünk lesz.
Egy ősz német úr jön ki az ünnepségről. Türelmesen végighallgatja a kérdéseimet, mindegyikre készségesen válaszol. Áder bent „igazi köztársasági elnöki” beszédet mondott, nem esett szó az alkotmánymódosításról, a német és a magyar népek barátsága volt a fő téma. Bár az úr először fenntartással fogadja kérdéseimet, és finoman jelzi, hogy a tüntetés nem a megfelelő út, lassan nyit felém. Háromszor is kezet rázunk örömünkben, amikor kiderül, hogy otthonom, Pécs a szíve csücske, hogy legjobb barátja alma materemben, a pécsi jogi karon dolgozik. Legtöbb magyarországi barátja egyetért a változásokkal – szögezi le –, de őt most már egyre jobban érdekli a mostani alkotmánymódosítás tartalma. Mielőtt továbbmegy, megígéri, elolvassa őket, hiszen látja, milyen indulatokat gerjesztenek.
A járdaszigeten eközben az a kérdés, meddig maradjunk? Mindenki toporog, bokáját ütögeti össze a nagy hidegben. Biztos van oka annak, hogy 1848-ban tavasszal söpört égig Európán a forradalom: ebben a hidegben nem ment volna. A csoport új rigmusba kezd, de a jogállamot követelő, kicsit ijesztő „Rechtsstaat!”-ra mindenki elneveti magát: ezt azért ne. Valaki felveti a Rabok legyünk, vagy szabadok-at. „Az alkotmány nem játékszer” – egyezünk ki végül, és újra bekapcsoljuk a vekkereket-ébresztőket.
Én a csapat legszélén állok. A mellettünk levő nyilvános WC hatalmas ajtaja egyszer csak kinyílik, odanézek a fényre. Egy görnyedt alak áll a nagy, ovális bódé előtt, szatyorral a kezében. Hajléktalan. Belép, leteszi a gyűrött szatyrot, odalép a piszoárhoz. Háttal áll nekünk, de arra sem méltatja magát, hogy becsukja az ajtót, miközben alig öt méterre tőle ott skandálunk mindannyian, és akárki láthatja. Lassan, igen lassan végzi a dolgát, tíz percen át ezt az egyszerű műveletet, végig nyitott ajtó mellett. Közben a tüntetők rigmust váltanak, bent pedig már a pezsgő és a desszert következik. A hajléktalant ez vajmi kevéssé érdekli: dolga végeztével felszedelőzködik, kicsoszog az éjszakába. Nem lehet több negyvennél, de egy nyolcvanéves ember hatását kelti. Hosszan nézek utána, ahogy távolodik a Branderburgi kaputól Isten tudja, hova. A benti díszes társasáságból kijönnek dohányozni, összehúzzák kabátjaikat.
Bénító a hideg. Összenézünk: már jó ideje véget ért a beszéd, Áder úgyis biztos a mellékbejáraton jön ki, hallattuk a hangunkat, menjünk. Egy pillanat alatt szétszéled a csapat. Két perc, és senki nincs már ott.
(Áder János szerdán, az M1 Híradójában bejelentette, hogy aláírja az alkotmánymódosítást. – a szerk.)
