Ami fontos Spanyolországnak és Franciaországnak, az nem fontos Olaszországnak, és fordítva. Ám az unió belső megosztottsága az észak-afrikai események megítélését és a teendőket illetően ennél sokrétűbb. Miközben például Zapatero spanyol kormányfő a londoni EBRD bankhoz hasonló pénzintézetet hozna létre, addig Frattini olasz külügyminiszter új Marshall segélyt követel, miután éppen Róma tompította a hétfői uniós fődiplomaták üléséről kiadott nyilatkozatot a líbiai-olasz gazdasági kapcsolatokra tekintettel. Miközben az északi országok inkább az emberi jogok tiszteletben tartását sürgetik. S minthogy Róma aggodalmai is érthetőek, hiszen Itália gáz- és olajellátását veszélyeztetheti a líbiai termelés és export leállása – bár az ország egyelőre jól felkészültnek látszik, hogy más forrásokat vegyen igénybe -, s például a legnagyobb olasz bank, az Unicredit egyik nagy részvényese is Tripoli.

Viszont Franciaországot – és Spanyolországot is - inkább Tunéziához fűzik erős szálak, ezért nekik semmibe sem kerül, hogy szorgalmazzák a Líbiai elleni szankciók elrendelését, amiről szerdán délután a tagországok nagykövetei tanácskoztak, de lapzártánkig nem jutottak dűlőre.

A figyelem előterében amúgy is inkább a menekültügyi helyzet áll, amelyről csütörtökön a belügyminiszterek tárgyalnak. Uniós források nem bocsátkoznak azonban találgatásokba. Tény, mint a Frontex közös határőrizeti ügynökség vezetője, Ilkka Laitinen elmondta, hogy az év eleje óta Tunéziából mindössze 5500 ember érkezett az olaszországi Lampedusába. Igaz, az unió azért segített be november óta a görög határőrizeti szerveknek, mert a török vízumkönnyítések nyomán az olcsó légitársaságok járatain sokan utaztak a mediterrán térségből Isztambulba, ahonnan a görög határon át akartak az unió területére lépni. Az olaszországi közös akció célja, hogy a menekültek kérését kivizsgálják, majd eldöntsék, kit engednek be, s kit küldenek vissza.

Uniós források szerint előbb a tényekkel és a valóságos adatokkal kellene szembenézni, s fölösleges százezrek, vagy milliók beáramlásáról értekezni. A külügyminiszterek a héten – és Ashton külügyi főképviselő Kairóban – értésre adta, hogy a térség országai nagyban különböznek egymástól, így egységes stratégiáról nem is lehet beszélni. Másrészt – jelezte Ashton – az unió lehetőségei korlátozottak: hozzájárulhat a politikai intézmények fejlesztéséhez, kereskedelmi egyezményeket hozhat tető alá, de nagyjából ebben ki is merül az eszközök tárháza.

- Európa késve és gyáván reagált az eseményekre, ráadásul, s ez súlyos diplomáciai melléfogás, nem is ismerte fel a várható eseményeket – mondta szerdán lapunknak Eberhard Rhein, a European Policy Centre szakérője, aki korábban az Európai Bizottságban a mediterrán ügyekért felelt. Úgy véli, aki ma Marshall segélyt emleget, valószínűleg nem emlékszik, mi is volt e program lényege. De nem is ez a lényeg: pénzforrás rendelkezésre állna, a 2013-ig tartó költségvetési időszakban kilencmilliárdot különítettek el a szomszédságpolitika előmozdítására, s az Európai Befektetési Bank is hajlandónak látszik nagyjából hatmilliárd euró kihelyezésére.

A kérdés inkább az, mire és hogyan. Ha a káosz eloszlik, s olyan kormányok alakulnak, amelyekkel a kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatok alakíthatók ki, akkor is érdemes célzottan nyújtani a támogatást: a demokratikus intézmények fejlesztésére, az igazságügyi rendszer kiépítésére, az oktatásra, de alapszinttől kezdve. Érdemes szakértőket nagy számban a helyszínre küldeni, s szabadkereskedelmi egyezményeket tető alá hozni, de nem a kudarcba fulladt Mediterrán Unió keretében, hanem kétoldalú alapon. Az Európai Bizottság katalizátora lehetne a gazdasági kapcsolatok fejlesztésének, az európai működőtőke exportnak, az üzleti körök találkozásának. De az eseményeket nem lehet siettetni, valóban hosszú távú gondolkodásra lenne szükség és azon tényt is el kéne fogadni, hogy a térségben a változások nagyon lassan mennek majd végbe.