A három napja elindított izraeli légi offenzíva idegőrlő pánikban tartja a Gázai övezeten belül és kívül élőket is – ez az elmúlt napokban tett blogbejegyzések tanúsága.

Baljós zümmögés

Szafa Dzsudeh mesterképzésben vett részt az amerikai Stony Brook Egyetemen. 2007 szeptemberében tért vissza Gázába, ahol jelenleg szabadúszó újságíró. Ez a személyes beszámolója az Electronic Intifada portálon jelent meg.

„Hajnali fél kettő van, de olyan, mintha már felkelt volna a nap. Az elmúlt órákban folyamatosan bombázták Gázavárost és a gázai övezet északi részét. Életem leghosszabb napjának tűnik ez a mai.

Ma lebombázták az Iszlám Egyetem egyik épületét. Közel lakom az egyetemhez. Hallottuk az első robbanást, az ablakok belerázkódtak, a falak megremegtek, és a szívem majdnem kiugrott a torkomon. A szüleim, a testvéreim, és az unokatestvéreim, - akik velünk laknak amióta az első napon megrongálódott a házuk az egyik támadásban-, éppen aludni próbáltak. Majd mind a bomba hangjától távolabb eső házfalhoz rohantunk. Hala, a 11 éves húgom földbe gyökerezett lábbal állt, úgy kellett elráncigálnunk egy másik szobába. Még mindig megvannak azok a karmolásnyomok a hátamon, melyeket a 13 éves unokatestvérem, Aya ejtett, amikor a következő négy robbanás alatt szorosan belém kapaszkodott. Az ablakon kinézve láttuk, hogy az éjszakai ég koszos szürkéskék lett a füsttől.

– Leginkább a süvöltő hangtól félek - mondta a testvérem, utánozva a rakéta becsapódása előtti pillanatokat. Gyötrelmes másodpercek telnek el, míg kiderül, hol ér véget a süvítő hang, hol csapódik be a rakéta. Tudjátok, mi zavar a robbanásoknál, a becsapódásoknál, a mentőszirénáknál és a füstnél is jobban? Az Apache helikopterek állandó, baljós, őrjítő zümmögése.”

Kihasználatlanul maradt a tűzszünet

December 19-én, a tűzszünet utolsó napján írta ezt a bejegyzést „Hopeman” („Reményember”), a dél-izraeli Szderót városában élő izraeli, aki egy Gázában élő palesztin barátjával, „Peacemannel” („Békeemberrel”) ír közösen internetes naplót.

„Tegnap a felségemmel úgy döntöttünk, elmegyünk sétálni. Mondtam neki, talán hiba otthon hagyni a gyerekeket, de ő azt felelte, nem hagyhatjuk, hogy a rakéták uralják az életünket. Sétálgattunk abban a reményben, hogy ma nem hullik ránk rakéta. A lakásunktól úgy 15 percnyire voltunk, amikor megszólaltak a szirénák. Nem volt hová bújnunk, így levetettük magunkat a földre, a karunkkal védtük a fejünket. Ez a legjobb védekezési mód,ha az embert a szabad ég alatt éri a rakétazápor. Hallottuk, ahogy a rakéták becsapódnak a távolban, és gyorsan hazaszaladtunk. Közben felhívtuk a gyerekeket a mobiljukon, jól vannak-e. Mind rendben voltak, a biztonsági szobába menekültek. A rakéták a mezőre estek, senkinek sem esett baja.

A térség egy hónapja lassan, de biztosan visszacsúszik a teljes bizonytalanságba. Öt hónapig éltünk tűzszünetben, és az én oldalamon biztonságban éreztük magunkat, hosszú idő után először. A gyerekek önfeledten játszhattak a szabadban, az utcák ismét megteltek emberekkel, és a rakétáktól való állandó rettegés megszűnt. A gyerekeim a saját szobájukban aludtak el, nem a biztonsági szobában, én pedig nyugodtan tudtam sétálni menni a város melletti mezőkre.

Közben kapcsolatban maradtam a gázai barátommal és kiderült, a határzárlat miatt a legszükségesebb dolgokon kívül mindenben hiányt szenvedtek, az ő életük nem lett normális. Egyik oldal sem használta ki igazán az öt hónapos tűzszünet adta lehetőséget, hogy találjanak egy megoldást, ami megakadályozza az erőszakhoz való visszatérést.