"Függője lettem a droghasználóknak"
A külföldi segélyszervezetek adományaiból működő NEJAT-ot 1991-ben alapította a pakisztáni Pesavárban Dr. Tariq Suliman. - Egy nap a barátom nagyon rosszul lett, orvoshoz vittük, de nem tudtak rajta segíteni, meghalt. Mint, kiderült, függő volt - meséli Dr. Suliman a központ kabuli irodájában. Akkor határozta el, hogy rehabilitációs intézetet alapít. Ez volt az első ilyen, kifejezetten afgán menekülteknek létrehozott intézmény.
A NEJAT 2002-ben költözött át az afgán fővárosba. - Függője lettem a droghasználóknak - magyarázza némi iróniával munkája iránti szenvedélyét a doktor. A kabuli központban útmutatást adnak a kábítószerfüggőknek a leszokáshoz, orvosi segítséget, közösséget nyújtanak, ahol gyógyulhatnak, és némi elfoglaltságot is. Igaz, az utóbbi célra létrehozott focilabda-készítő szobában olyan ragasztószag van, hogy bárki betépne tőle.
A NEJAT-nál 100-120 ember dolgozik különböző programokban. - Afganisztánban az egész leszoktatás a felvilágosítással és a betegek bizalmába férkőzéssel kezdődik, mert a droghasználók nagy része elhiszi a dealerének, hogy nincs kiút, csak, ha esetleg vérátömlesztést kapnak - mondja Dr. Suliman. A központnak úgynevezett közösségi programjai is vannak, ami annyit tesz, hogy a drogfüggő nőket és gyerekeket az otthonukban látogatják meg. A nőknek ez ugyanis többszörösen szégyenletes állapot.
A kábítószer európai viszonylatban itt nem drága. A heroin alapú „kristály" grammja 10 dollár, egy gyógyszerkoktél 2 dollárba kerül. A 60 ezerre becsült kabuli drogosok kemény magja a lerombolt, Tarkovszkij-filmbe illően kísérteties egykori orosz kulturális intézet épületének romjaiban húzza meg magát. A ma napig az orosz követség tulajdonában lévő birtokon körülbelül 1800 ember tengődik. A kormány fel akarja számolni a drogtelepet, a hontalan függők egy része a NEJAT által létrehozandó új, Kabul Központban kapna ellátást. Az ENSZ felmérése szerint Afganisztánban ma csaknem egymillió drogfüggő él, ami a társadalom négy százalékát jelenti. Országszerte 43 rehabilitációs központ foglalkozik velük.
Furcsa kombinációt alkot ez a rendkívül konzervatív társadalom, premodern ország és a súlyos droghasználat. Valahogy az utóbbit a túlhajszolt fogyasztói társadalom melléktermékének gondoltam, de Kabulban kiderült, tévedtem. Igaz, ahogy a NEJAT igazgatója elmondja, a kemény droghasználat viszonylag tényleg új jelenségnek számít Afganisztánban. A háborúk előtt (főleg az ország északi részében) elfogadott volt, hogy a férfiak ópiumot szívtak, és a használókat nem vetette ki a társadalom. A Iránba és Pakisztánba menekült afgánok azonban sok esetben drogfüggőként tértek haza. Kicsit néha az az érzésem támad, az orvos túl is hangsúlyozza a szomszédos országok rosszindulatát és rossz hatását, de az tény, hogy Irán maga is elkeseredetten küzd a drogfogyasztók magas arányával.
Az intézet kertjében csocsó-, és pingpongasztal áll. Az egyik páciens éppen imához készülődik. Az 56 éves Gul Nazar azt reméli, itt kigyógyítják 18 éves heroinfüggőségéből. Már csak azért is, mert ügyészként dolgozó felesége megfenyegette, hogy börtönbe záratja, ha nem áll le. Gul Nazar először kereskedőként került kapcsolatba a heroinnal. Szaúd-Arábiában kamionsofőrködött, amikor a nyolcvanas évek közepén afgán csempészek arra kérték, szórjon el 50 kilogramm heroint. Gul Nazar így is tett, és sokat keresett. Egészen addig, amíg egy kabuli fel nem adta a szaúdi hatóságoknak, akik azonnal letartóztatták. Hat hónapig volt börtönben, ebből 17 napig folyamatosan verték. Az összes lábkörmét letépték, csak vallja be már végre, hogy drogkereskedő. De Gul Nazar a borzalmas kínok ellenére kitartott: tudta, ha bevallja, kivégzik.
Mindez azért nem vette el a kedvét a kábítószer-kereskedelemtől. Pakisztánból és Türkmenisztánból is szállított. Utóbbiban próbálta ki a heroint, csak úgy, ahogy mondja, „amolyan luxusként". De rajta maradt. Most pedig nem tudja meglátogatni Türkmenisztánban élő másik feleségét és lányát - nem kap vízumot. Azt mondja, belefáradt, gyűlöli a heroint, mostantól Dubaiban akar bizniszelni.
A drogfüggőségen átesett afgán menekült tipikus esetét az intézetben dolgozó egyik szociális munkás, a 27 éves Shkib testesíti meg. A taliban hatalomra kerülése után a család Iránba menekült. Shkib belekeveredett egy helyi kábítószer-kereskedő csapatba, és nem állta meg, hogy ki ne próbálja a heroint. Mikor eljárt a drogosok lepukkant gyűjtőhelyeire, emberi roncsokat, élő halottakat látott maga körül. Megijedt. Három napra étlen-szomjan bevette magát egy szobába, és leszokott. Most példát akar mutatni az intézetben megforduló függőknek. Meg akarja mutatni, hogy van kiút. De figyelmeztet, amíg Afganisztánban nem lesz az embereknek valódi lehetőségük a jobb jövőre, addig a kábítószer mindig édes, de hamis kiutat jelent majd nekik.
